2009. december 31., csütörtök

ciao 2009

Megfogadtam, hogy 2010-ben sem fogok dohányozni.
Van egy-két gondolatom, amit jövőre hagyok, megírom majd, ha még fontosak lesznek.
Köszönöm, hogy elolvastál, hogy visszajeleztél!!
(a visszajelzésekről is írok majd)

Áldjon meg Téged a Jóisten!!

2009. december 21., hétfő

Egy este itthon ajándékba

ezzel fogom folytatni, ha lesz egy percem.. és egy másikkal egyik Testvérem blogjáról.

Addig pedig Take it easy.. (3:49; HQ)
(de nehezen találtam meg egyetlenegy keresőszóval: easy)

Ez ment ma a rádióban a kolléga kocsijában, amivel Szerbiában voltunk. Az egyik új rádió tök jól jön a Vajdaságban! Wow!

Megyek vissza Fonyódra reggel. Ma egész nap azt nyomta a rádió, hogy ónos eső lesz. De nem akarom megnehezíteni a Jóisten dolgát, csak csinálja, ahogy jónak látja. Relax.
Van, akivel egy ima köt össze, és van, akivel egy telefon. Van akivel mindkettő. Mindegyiket köszönöm!!

2009. december 17., csütörtök

Megyek, amerre visz az út..

"Azóta én sem kérdezem,
Mivégre és hogyan,
Megyek, amerre visz az út,
Csak el ne hagyj, Uram!"

Jöttem vissza szerda reggel. Most nem aludtam tovább, mint korábban egyszer, kétszer, 6 után már a kocsiban ültem. Van egy hangulata korán reggel végigmenni a Rakparton. Az autópálya sima volt, csak a 39. km kőnél kezdett el egyre több hó lenni a belső sávban. Ez a néhány centi éppen arra elég, hogy megvezesse a kocsi elejét egy sávváltásnál. 120 fölött mentem szinte végig, mert le szerettem volna érni 8-ra. Ment Jenő bácsi Új tavaszért albuma, amit már 5 éve nagyon szeretek, dúdolgattam, néhány számot pedig hangosan énekeltem, ahogy szoktam :-)
A fenti rész a "Csipkebokor"-ból van, ahol Isten Mózessel, Illéssel, Jónással, végül pedig fiával, Jézussal beszélget arról, hogy Isten akarata nem mindíg egyezik elsőre a mi elképzeléseinkkel, mégis hihetetlen távlatokat nyit belegondolni ezek mélységébe. Szóval, "amerre visz az út", amikor egy kisbusz rámhúzta a kormányt (elaludt?) a külső sávból és majdnem nekem jött, nem tudom, hogy vett észre, mindenesetre nagyon megijedt, mert visszarántotta a kormányt. A másodperc töredéke alatt világossá vált, hogy se hirtelen fékezni, se nekem elrántani a kormányt nem érdemes, mert a havon egy pillanat alatt a szalagkorláton vagyok. Mentünk tovább, én meg azon gondolkoztam, amin már egy párszor, hogy hogyan kezeljem azokat a helyzeteket, amikbe nincs beleszólásom. Elgondoltam, ha lesz családom (Anyu, Apu, értsétek jól, légyszi' ) mit mondok nekik? Hogy ne aggódjatok, nem lesz semmi baj?? Nem igaz, mert akár nekem jöhet egy kocsi. Tudod, hogy bármi történhet. Telt múlt az idő, már csak 15 km volt a lehajtóig, amikor látom, hogy egy kamion kiindexel, mondom, ne má' itt jövök tök normálisan. Mintha meghallotta volna, visszavette a jelzést, ki se mozdult. Közben mellé értem, lassan lehagytam és éppen az előtte haladó kamion mellett mentem, amikor az konkrétan elindult felém. Mondom gyorsan, az a kisbusz észrevett, de ennek esélye sincs a hóesésben 15 méterről. Nem fékeztem, csak leugrottam a gázról és mondtam valamit hangosan. ÉS VISSZAMENT!! Nem tudom, hogy történt. Hihetetlen volt mindent egyszerre megtapasztalni: hogy kicsi vagy, hogy vigyáznak rád, mész, mert MENNED KELL, és innen tudod meg, hogy tényleg KELL-E? Pont előtte gondoltam bele, ha a kisbusz letolt volna, mit mondanának az emberek: sokat megy mostanában, esett is a hó, siet (relatív, 120-130) csak idő kérdése volt, mikor történik valami. De az élet nem statisztika. Érted? NEM STATISZTIKA!! Se egy baleset, se a házasságok, semmi. A statisztika csak leképezése a múltnak. A jelenről Isten dönt (persze, azért Te is kellesz hozzá, tudod: 'szabad akarat' ) és szerda reggel úgy döntött, hogy leérhetek Fonyódra. Köszönöm és mondhatom, nem tétlenkedtem azóta. Hiszen valamiért csak jönnöm kellett, nem?!

2009. december 16., szerda

Ati hívott..

Vodás Ati barátom hívott telefonon. Mondtam, dolgozok. Mondta, akkor menjek haza.
Vannak gondolataim, de az agyam nem engedi kiszabadulni őket most, legalábbis nem érnek el a kezemig, hogy leírhassam őket. Reggel havas volt az autópálya.. egész nap diliház volt az irodában..
Addig is Advent..

2009. december 14., hétfő

XYCT

Husztra készülök. Sok oldalt töltenének meg azok az élmények, amiket leírtam erről a helyről és főleg az itt élő Kvascsuk családról, mennyi sok szép mennyországi pillanat. ÉS EZ NEM TÚLZÁS. Mindíg Marikával mentünk eddig. Most éreztem egy hívást, neki mondtam el először, de nem tud jönni, mert nála a két Ünnep közötti időszak teltházas program. Mint minden NORMÁLIS embernél, hozzáteszem. Egyedül megyek, ahogy Tiranából is egyedül jöttem haza. haha. Legalább is így látni a határon. Istennel megyek. Ő hívott, hát akkor Vele megyek. Unokaöcsém hívott fel pénteken, hogy mellékállásából van egy kis jövedelme, amit felajánl a karitásznak, ha találok neki helyet. Mindezt úgy, hogy kisgyermekük alig múlt fél éves, egyedül tartja el a családot. Kösz' Jocó. Tudom, hogy Istennek gondja lesz rátok, Ő hálálja meg az adományt. Mivel tudatosan nem szerettem volna elhalmozni ajándékokkal a családot, nem is hírdettem eddig a Közösségben, meg ezután sem fogom a gyűjtést. Nem lesz gyűjtés. Épp ezért ért váratlanul ez a felajánlás is, amiből pont megjárom az utat oda vissza.
Néhány hasznos tartós dolgon kívül nem viszek mást, hogy a "Lényegre" figyeljünk, Jézusra magunk között.

Első hó

Van első szerelem, nekem óvodában volt... első csók, ez a számon, első osztály, ez az iskolában (innentől már erőltetett lenne folytatni, bla bla..) és az első hó. Ez pedig Parádon :) Örltem, a tréning szüneteiben kint álltam az épület előtt és néztem a végtelen égbolt bátortalan próbálkozásait, ahogy a hómadár álmosan bontogatja szárnyait. Ma estére pedig volt másfél centi hó a kocsin. Öröm volt letakarítani. Dehát, aki nem takarít, annak majd a Jóisten ad munkát :)

Isten áldjon, Pókember!

És a legjobb az benne, hogy ezt nem én találtam ki. Elhangzott a filmben. Meg képzeljétek, a srác, Pítör Párkör nagynénje a Miatyánkot imádkozta az ágya mellett. Hát melyik hollywoodi mesében fordulhat ez elő? A nagyapja/nagybátyja meg olyat mondott, hogy "minél nagyobb az erőd, annál nagyobb a felelősséged, fiam". És nem azt, hogy rúgjad térden, ha elvette a matchboxodat, te hülyegyerek! Nem igaz?

Ma, most

Itt vagyok a budaörsi irodánkban, mert feljöttem Zsoltival, aki az informatikusunk. Az előbb ettünk egy pizzát, most ő dolgozik én meg...őőő...én is :)
Az előbb beszélgettünk az asztalnál és beugrott az évszázad reklámötlete. Mondtam Zsoltinak, nevettünk.
Ahogy jöttünk az autópályán a hóesésben, ment az a lemez a kocsiban, ami a balkáni menetekkor is forog (a főnököm top120 albuma) és éppen azon gondolkoztam, milyen régen nem írtam ide, meg mi legyen a címe, mikor Charlie elkezdte a "Nézz, nézz az ég felé" című számot énekelni. Hát ezekért is érdemes felkelni reggel, vállalni egy csomó nehézséget, fájdalmat, mert egyszer csak valahonnan az éterből, CD-ről, mindegy, hogy honnan azt mondja Isten: Semmi gond haver, itt vagyok!
Vannak felajánlásaim így Adventre. Egészen személyesek is, amik egyvalakiért lettek, meg mások is. Lényeg, hogy így már egy-egy nehézséget átszínez a pillanat. Már más. Már majdnem Jézus.

2009. december 9., szerda

Szia Balázs!

Veled vagyok! Eszembe jutottál, (tök késő/korán van..) meg máskor is. Vigyázz magadra! Ő is vigyáz.

Kisfiam

Ma jöttem haza hittanos kiscsoport megbeszélésre és a városban hallgattam a rádiót. Még apukám állította be a Mária rádiót, ez ment, amikor kivettem a kazettát. Kívánságműsor volt éppen. Valaki kérte Borka Zsolt: Advent (3:17, ez az Imperfectum együttes előadásának egy amatőr felvétele, keresd meg eredetiben!) című számát. Mennyiszer hallottam már, és mennyire jó, hogy ma megint hallottam! Arról szól, hogy megszületik Jézus. Félek, hogy így fél három felé túl szentül hangzik, de nem lehet elégszer meghallgatni, hgy mekkora dolog az, amikor Isten a Fiát ideküldi, hozzánk, emberek közé, hogy vegyük már végre a lapot.
Nem sokkal ez után kérte valaki Sillye Jenő: Kisfiam című dalát. Elkezdődött, dúdoltam én is, hiszen ismertem már. De különösképpen érintett meg ma este ez az ének.
Anyu, Apu, veletek voltam abban a néhány percben.

"Kisfiam, ülj ide mellém,
figyeld jól, amit most mondok!
Kisfiam, én csak azt szeretném,
hogy mindig jó légy és boldog.

Életünk rövid a földön,
de lelkünk örökre megmarad,
életünk rövid a földön,
és az idő gyorsan elszalad.

Kisfiam, még nagyon kicsi vagy,
de egyszer te is nagy leszel,
nem érted most még e szavakat,
de később sokszor mondd majd el!

Szent, szent, szent az Isten,
Õ a világ Ura és Teremtője,
dicsősége betölti földünket és mindent,
mit az ember még nem ismerhet!"

Van Valaki, KELL Valakinek lennie, aki irgalommal nézi, hogy bénázunk, bukdácsolunk, keresünk, sokszor sírunk, de sokszor nevetünk!

És szeret.

Demjén

Ez egy kicsit nagyobb falat.
Már egy jó ideje szerettem volna írni arról, mit jelent nekem Demjén Ferenc dalainak egyik másik sora.
Múlt héten találkoztam azzal a felvétellel, ahol Törőcsik és Garas elénekelték a "Várj, míg felkel majd a nap" című dalt.
De most vissza Demjénhez. Régóta szeretem ezt a számot (4:30). Megvan egy régi kívánságmüsorokból összemásolt kazettán a kisbuszban. Ha nem Jenő bácsi Álmaimból, lelkemből albuma megy, akkor ez. Nem unalmas amúgy, mert amennyit mostanában megyek vele...
Szóval, van egy sora " Tudod nincs menyország, de minden síron nő virág.Várj, míg felkel majd a nap." Mikor ehhez a részhez ért, mindíg kiabáltam, hogy DE VAN! És tudom, hogy akik ott vannak, azok hallották.
A sorok közti mondanivaló elgondolkodtató.

"Egy új nap mindig új reményt ígér,
a végtelen sötétjét tépve szét.
A félelem határt kap, mint a lét,
te csak várj, míg felkel majd a nap." (0:40)

"Ha megzavar, hogy túl nyitott az éj,
a csillaggal telt végtelen túl mély,
mint a bölcső, biztos gömbbe zár a fény,
te csak várj, míg felkel majd a nap..." (1:35)

"A szabadság vándorai" (3:17, nem eredeti) -hoz nem tudok mit fűzni. Sokszor dúdolgattam a felhős részt.

"De a gyermeked már észrevett,
Bámul tág szemmel ránk.
Mert ő nem rég, s tisztán született..." (0:43)

"Láthatsz, hogyha tengert úszunk át,
Felhõkrõl lábat lógatunk,
Ezek mi vagyunk a szabadság vándorai
Szökünk a sötétség elõl,
Falakon átrohanunk,
Ezek mi vagyunk a szabadság vándorai

Néha lelkeden nyiss egy ablakot,
Mert csak így érhetsz utol
Arra nézz, hová vágyad hív,
Mert mi ott leszünk valahol" (1:07)

És ez: "Azt hiszem, hosszú az út" a végén. Elég komoly.

A Közösségben sokszor beszélgetünk a hívatásról, vagyis, hogy mire hív minket Isten. Ha elindulsz ezen az ösvényen, előbb, vagy utóbb elérsz oda, hogy családban, vagy szerzetesként tudod-e inkább Istennek adni életed? Amikor már nem kérdés, hogy Neki akarod adni. Ez nekem elég nehéz, mert nem tudom elképzelni, hogyan adhatnám az életemet úgy Istennek, hogy közben nem adom egy embernek sem. Arra gondolok, amit Jézus a férfi és a nő kapcsolatáról mondott. Meg belül is ezt érzem. Ilyesmiken gondolkoztam, amikor meghallottam a rádióban ezt a néhány sort:

"Nekem most kell eldöntenem
Te kellesz vagy a végtelen
Vagy együtt mind a kettőt elnyerem" (2:10)

Különös volt számomra ez a válasz. Egyszer egy szombathelyi pap mondta nekem, hogy ő a tökéletest kereste és Istenben találta meg. Igaz lehet a válasz, de mindíg úgy éreztem, nem teljes. Tudom, hogy az ember nem tökéletes. De a házasság nem lehet élő, ha nincs benne Isten, ha nincs köztük Jézus; nálunk, Káposztáson mindenki ezt mondja. Akkor?! Nincs máris ott Isten harmadikként??
"Most kell eldöntenem" (4:21), egyébként filmzene volt.

A "Gyertyák" (3:58) szerintem imádság. Szólj, ha szerinted nem.

Lecke a vadludaktól

Nem elírás, nem róluk, hanem tőlük. Biztosan megkaptad Te is azt a pps fájlt, amiben képeket mutatnak vadludakról és arról írnak, mennyivel jobb lenne összetartanunk - nekünk, embereknek. Mert a vadludak összetartanak. V alakban repülnek, mert így könnyebb (a felhajtó erő miatt), és ha az egyik elfárad, egy másik veszi át a helyét. Nem megyek bele, biztosan eljut hozzád is, ha eddig még nem láttad. Eszembe jutott erről a Nils Holgerson. Egy nagyon szép mese, a zenéje itt van a fülemben. Nagyon szerettem. Egyszer, még másodikos koromban jöttem haza szakkörről, és mikor beléptem, hallottam, hogy ordít a TV. Pont ez a mese ment. Kérdezem Anyut, miért ilyen hangos, persze én is hangosan. Mondja, hogy az Öcsémnek fölszúrták a fülét és nem hallja, de ne mondjam ilyen hangosan, hogy ne essen rosszul szegénynek. Akkor léptem be a szobába, Laci ott ült, a fülén egy óriási gézzel, és nézte a mesét. Emlékszem, az egész itt van előttem.

Hol vagy nagy szerelem?

SZERELEM, vagyis nagyszerelem.
Mostanában megkérdeztem magamtól egy párszor, mit jelent? Tudom-e, mi az, tudtam-e egyáltalán valamikor is, egyáltalán normááális vagyok, hogy hülyeségeket kérdezgetek??
De tényleg?! Vegyészet, vagy Isten ajándéka? Egy beugró egy mégnagyobb ajándékának küszöbén? Ami az élet - szerintem - legszebb feladata, de az egy másik téma.
Szóval, van már vagy 10 éve, hogy egy forró nyáron nagyszüleim házának valamelyest enyhülést adó konyhájában üldögéltünk unokatesómmal, és egy szakadt magnón hallgattuk ezt a számot * és torkunk szakadtából énekeltük a refrént. Úgy hápogósan, tudod, amikor nem ismered rendesen a szöveget, csak várod, hogy mikor jön a refrén, és ha az énekes még odabök egy ütemet, csuklassz egyet, mert már nyomnád. Aznap este szalonnát sütöttünk, hagymával, jaj Istenem, de finom volt és milyen büdösek voltunk tőle, és még este is énekeltük. Igazából egész héten.

Ne aggódj, nincs semmi gond. Isten meggyőzött, hogy jó kezekben vannak Nála a dolgok; biztos, hogy a vegykonyhás kérdésre is válaszol...

* (Groovehouse - Hol vagy nagy szerelem, 3:42)

A szunnyadó Balaton

Múlt hét csütörtökön elég későn végeztem a munkával. Hazafelé tartottam, mikor eszembe jutott, de régen voltam lent a parton. Mikor előző alkalommal mentem, már akkor sem volt senki rajtam kívül, hát most sem volt tömeg. Lehajtottam a kocsival a parkolóba, lesétáltam a vízhez és úgy láttam, ahogy még soha. Aludt. Eszembe jutott nagypapám, ahogy szundított egyet ebéd után, mi pedig Öcsémmel csak osontunk a szoba előtt, mamám csitító tekintetétől kísérve.
Pont ilyen volt a Balaton. Csendesen aludt. Álltam és elképzeltem, ahogy egy fohászomat, egy imádságot ez a nagy víztükör feltükrözhet a Mennyországba. Hirtelen úgy éreztem, bármit kérhetek! Rendet tettem a gondolataimban, hiszen, ha akad valami kuszaság benne, a Jóisten azt is teljesen hallja, nem csak az imát. Békesség volt (bennem is).

2009. december 6., vasárnap

a szent család - hosszú lesz, de talán érdemes elolvasni

Írtam volna az egészet nagybetűvel, de Böjte atya az egyszerűségről beszél, Isten végtelen egyszerűségéről.

A közösségi levelezőlistánkra időről időre felkerül Böjte Csaba ferences atya levele. Külön kis történet lenne, hogy is vagyok vele. Évek óta mintha a nyomában járnék Szovátán, Havadtőn, Kibéden - ahol Ildikó néni, egy református lelkész nő nevel őhozzá hasonlóan gyerekeket a napköziben - de személyesen még sose' találkoztam vele. Élete, küldetése, amire igent mondott, mégis közel áll hozzám. Még a csángóföldi Magyarfalu felé vezető úton is eszembe jutott. Bárhol jár, kel, Jézussal együtt teszi.

Nem kommentálom, csak idézek legutóbbi leveléből részeket:

"Az egyszerű életről, a mindennapos, csendes názáreti létről szeretnék beszélni. Ha a megváltást EU-s projektből finanszírozták volna, milyen komplikált lett volna! Mikor elterjedt a mennyországban a hír, hogy Jézus Krisztus, a második isteni személy a földre jön, gondolom, az angyalok elkezdtek nyüzsögni, hogy vajon hogyan lesz, mint lesz. Döbbenetes, hogy Isten kisbabaként egy istállóban születik meg. Gyakorlatilag semmilyen forrásfelhasználás nélkül, zöldmezős beruházás, önköltség nélkül. Megszületett az Isten közénk. Szeretem csodálni ezt az isteni egyszerűséget.
(...)
Isten csak úgy spontán odaszól, hogy menekülni kell Egyiptomba: nincs hiszti, nincs kiakadás. A Szent Család útra kel, mert ez az, amit éppen tenni kell.

A szülőföld iránti szeretetet is meg lehet tanulni a Szent Családtól, mert Egyiptomban a Szűzanya gondolkozhatott volna úgy is, hogy Alexandriában vannak a legjobb iskolák, a Megváltónak mégiscsak jó lenne, ha jó képzést kapna. Józsefnek amúgy is sikerült már egy kis egzisztenciát teremtenie, egyre több a megrendelés, ezért nem lenne jó visszamenni a poros sárfészekbe, Názáretbe. Jól ellesznek a nagyvárosban.

Szeretem elképzelni, hogy a Világmindenség Ura odaáll az édesanyja elé, és azt mondja: „Anyu, kiengedsz a fiúkkal egyet focizni?”

Mielőtt Jézus egyetlen csodát tett volna, egyetlen nagy beszédet tartott volna, játszott az emberek fiaival.

Szeretem magam elé képzelni, hogy a Szűzanya a mindennapi munkáját befejezve kihajol a kisablakon, és szól Jézusnak, hogy menjen és szóljon az atyjának, hogy jöjjön vacsorázni. Jézus odafut, és segít az apukájának elrakodni a szerszámokat. Leülnek a názáreti kis házban. Milyen egyszerű lehetett!

...hogy lélekben mi is próbáljunk odaülni a Szent Család mellé az asztalkához. Egy durva faragott asztal, mely Szent József keze munkáját dicséri. Az asztalon néhány agyagtányér, párolog benne a lencsefőzelék, megfogják egymás kezét, hálát adnak a Mindenhatónak a mindennapiért. Nekiülnek szerényen elkölteni a vacsorát. Milyen egyszerű! Ott nincs se mobiltelefon, se tévé, se légkondicionáló. Én mégis úgy gondolom, hogy ezek az emberek végtelenül boldogok voltak ott. Jó volt nekik együtt lenni.

Szeretem elképzelni, hogy Jézus egy kicsit nőtt, és az apukájával együtt dolgozik, fűrészelnek. A fűrész egyik végét fogja az Isten, a másikat az ember. Talán bölcsőt készítenek vagy asztalt, vagy talán koporsót, nem tudom… Olyan jó látni azt, hogy Isten együtt dolgozik az emberrel! Egy család.

Ha belegondolunk, Jézus Krisztus a hagyomány szerint harminc évig ezt a názáreti csendes életet élte. (...) De azt mondják, hogy Jézus olyan volt, mint mi, mint a többiek, élte a hétköznapi életet, és most hirtelen elkezd csodákat tenni. Csodálkoznak rajta. Harminc év názáreti csendes élet. Ez alatt a harminc év alatt a mi hétköznapi, egyszerű életünket Jézus Krisztus megszentelte.

Názáreti csendes élet. Megvan-e a szívünkben a vágy ezek iránt a dolgok iránt? Az ember sokszor nézi a televíziót és egyébről se szól, mint gazdasági válságról, hogy milyen nagy a probléma, nincsen pénz, hogy így, hogy úgy, hogy amúgy. (...) Kicsit ilyen ez a gazdasági válság: tényleg van egy akadály, de azon kívül még annyi irányba mehetünk, annyi szép dolog van körülöttünk, amit a Jóisten felkínál!

Az, hogy leüljél a feleségeddel és elbeszélgessél, elsétáljál valamerre, azt a gazdasági válság nem érinti. Ahhoz nem kell EU-s finanszírozás… Az, hogy a szomszédból a barátaidat áthívd, és egy pohár sör mellett egyet römizzetek, kártyázzatok, egy jót beszélgessetek, ahhoz sem kell nagy befektetés. Ahogy ahhoz sem, hogy a gyermekedet kézen fogd és elmenj vele virágot szedni és madárfüttyöt hallgatni az erdőbe.

Nagyon szegény családból származó, úgymond szociális árvákat nevelünk az Alapítványunkban. Vakációkor a gyerekek – hiába árvák – ők is hazavágynak. Így volt három gyermekünk is egy családból, ahol az apuka, anyuka élt, de tudtam, hogy egy garázsban hajléktalanok, teljesen lecsúszott egzisztenciák, nem erőst akartam hazaengedni őket, de ők mégis kérleltek. Gondoltam, elviszem és este visszahozom őket. Délután 3-4 óra körül elmentem értük, mert korán sötétedik, már félhomály volt. Nem volt bevezetve a garázsba a villany, két nagy vasajtó, középen egy szerelőgödör, egy ágy, az ágyban a három gyerek az anyukához bújva, a plafonon a lehelet kicsapódott a hideg betonra, a vízcseppek mint egy-egy gyémánt csillogtak. Nem láttam semmi nyomát annak, hogy karácsonyra vagy szilveszterre készülődtek volna. Hideg volt, sötét volt. Az apuka állt az ágy mellett, tördelte a kalapját, az anyuka nyakában csüngött a három gyerek. Szóltam, hogy „Gyerekek, gyertek, öltözzetek, megyünk vissza Dévára!” Ők persze tudták, hogy várja őket a meleg fürdő, a szép ruha, a kölyökpezsgő, a csillagszórók, minden, ami ilyenkor belefér egy ilyen intézeti karácsonyba. És akkor az egyik kisfiú azt mondta: „Pap bácsi, mi nem ünnepelhetnénk itthon, anyukámékkal?” Éreztem, hogy megáll bennem valami. A gyereknek nem arra van szüksége, hogy egy csomó kütyüt odavigyenek neki talicskában, hanem arra, hogy átölelje a nyakadat, hogy megpusziljad, hogy érezze azt a jóságot, ami egy szülőből árad. Egyfelől egy csomó limlom, másfelől az édesanya meleg nyaka és semmi más. És messzemenően az édesanya volt a nyerő! És akkor én azt gondoltam, hogyha Isten segít, ezt minden szülőnek elmondom…

... milyen szép, hogy amikor a kis Jézus elveszik, nem esik Mária Józsefnek, (...) Milyen jó, hogy ők nem civakodnak! Megfogják egymás kezét, baj van, gond van, meg kell oldani. Összetartanak. Együtt indulnak el megkeresni a kis Jézust.

Képzeljük csak el, hogy eltelt egy nap, és nincs meg a kis Jézus. Összebújnak egy fa alatt (akkor nem voltak motelek), imádkoznak. Másnap folytatják a keresést, és harmadnap sem adják fel, (...) Keresik a maguk kis egyszerű eszközeivel, hisz nem volt hangosbemondó, rendőrség. Keresik az Istent a földön.

A kétezer év alatt nem került szebb eszme, szebb kihívás élő ember elé, mint a család. Ezt az életformát maga Jézus Krisztus szentelte meg. Adja az Isten, hogy ezen az úton járva a Kárpát-medencei magyar családok önmagukra találjanak! Ne olyan helyen keressék a boldogságot, ahol nincs, a kút mellett ne haljanak szomjan! Merjenek meríteni ebből az ajándékból! Merjétek szeretni egymást, merjétek megfogni a férjetek/feleségetek kezét, merjétek átölelni a gyermekeiteket, merjetek játszani, merjetek kirándulni, beszélgetni! Merjetek örvendeni annak, hogy ajándék vagy te is, és ajándék a melletted lévő családtagod is! Adja az Isten, hogy megújuljanak a Kárpát-medencében a magyar családok közösségei! Ámen.

2009. december 3., csütörtök

Nap, remény

Tegnap este volt egy beszélgetős műsor a TV-ben, amiben a műsorvezető köszöntötte Garas Dezsőt 75. születésnapja alkalmából. Mivel a művész úr legendásan jó barátságban van Törőcsik Marival, őt is meghívták, meséljen Garasról, hátha így jobb lesz a műsor. Hát jobb lett! Ez a két öreg szelíden letette a névjegyét - és nem a művészi nagyságuk a kérdés, hanem - az egymás iránt való szeretetből. Ez a két ember nagyon szereti egymást! Gundel Takács Gábor meg is kérdezte, hogy hogy nem lettek szerelmesek egymásba, amit egy ittas-buszonülős-moszkvai-amásikvállárahajtottamafejem történettel ütöttek el.
Na, ők ketten elénekelték Demjén - Várj, míg felkel majd a nap című számát. Egy klip készült az akcióról, néztem, ámultam, ahogy énekelnek. Nem szépen, nem jól, messze nem tökéletesen, de van bennük valami, ami jobb a tökéletesnél.

2009. december 2., szerda

Mindent (odaadni?)

- Mindent?
- Igen.
- Mi mindent? Nem kérdezhetem meg, ugye? A kérdéssel együtt már nem maradéktalan..
- De, megkérdezheted.
- De, ugye, nem mondod meg?
- A válaszomban ott lesz a válasz. Ez a valami eltörpül majd a világ dolgai mellett, számodra mégis ez lesz minden. Mindent odaadni, hogy megkaphass mindent. Amikor már semmid sincs, akkor lesz tiéd minden.
- Én félek odaadni mindent.
- Ne félj!

Hazaviszek egy nehéz szatyrot a boltból, vagy felemelek egy cementeszsákot. Vagy lefutok még egy kört. De nem tudok mindent odaadni. Ebben áll a gyengeségem.

2009. november 30., hétfő

Advent első gyertyája

Meggyújtottuk az első gyertyát az Adventi koszorún. Bár itt a számítógép mellett is ég egy mécses az asztalon, annak a koszorús gyertyának mégis olyan más illata volt. Jézus születését várjuk. Idővel szeretném megosztani néhány gondolatomat erről is. Most csak égjen a gyertya, csöndben.

Hazaút

Ez a címke jelöli az úttal kapcsolatos bejegyzéseket. Ahogy egymás után írtam őket, éreztem, hogy kicsit megkopott rajtuk a zománc, hiszen a pillanatot éltem akkor, most pedig mindegyik a múlté. Így van jól. Megfürödtem, azóta meg is borotválkoztam, a csoki igazi ajándék lett - számomra is - és elkezdődött életem hátralévő fele. Újabb lehetőség megélni millió és egy pillanatot. Az az egy lesz, ami után Jézus előtt állok majd, ahogy Feri atya mondta egyszer, úgy éljek, hogy ne kelljen szégyenkeznem az addigi millió másik pillanatokért. Nem gondolom, hogy mindenkinek Albániába kell mennie, hogy találkozzon Istennel. Nekem odáig kellett mennem, hogy másként térjek vissza. Hogy mély bizonyosságot szerezzek arról, amit Gondviselésnek hívnak.
Az egyébként egy érdekes tapasztalatom volt, ami végigkísért az utamon, hogy minden határon megkérdezték, egyedül utazom-e? Fáradt is voltam és folyamatosan éreztem a Jóisten közelségét, így minden alkalommal el kellett gondolkoznom, mit válaszoljak. Azt mondtam, igen, de elnézést kértem magamban, hiszen letagadtam Őt.
Mikor igent mondtam arra, hogy egyedül jövök haza, az egész egy pillanat volt végig gondolni, csak Istennel sikerülhet. És Veletek! De ez ugyanaz, hiszem, hogy az emberekben ott van Isten, ezt keresem, és időről időre meg is találom.

2009. november 29., vasárnap

Ipolytölgyes

Megfogadtam, hogy ha szombat délig hazaérek, a többiek után megyek Ipolytölgyesre a Szent erzsébet Otthonba, ahol sérült gyerekeket és felnőtteket ápolnak. (Egy órát késtem, de a vicc az, hogy tényleg délben akasztottam le az utánfutót Budaörsön és hivatalosan az számít.) Szóval van itt egy kis kápolna, ahol szerettem volna hálát adni a Jóistennek a megérkezésemért. Mikor megérkeztem, a többiek nagyon örültek nekem. Azt mondták, jó egyben látni! Én is örültem. Sokat beszélgettünk, e-miatt nagyon kevés időt töltöttem a kápolnában, de amire kellett, arra elég volt. Hálát adni. Csatlakoztam a beszélgetéshez, amivel zárták a napjukat és érdekes élmény volt hallani őket. Akik először voltak, azok is azt mondták, kézzelfogható volt Isten jelenléte. Azt mondja ezekre az emberekre a világ, hogy sérültek, de ők hisznek Istenben, érzik Őt, kérdezem én, ki a sérült??

Sillye Jenő bácsi dalai

Elhoztam otthonról az összes Jenő CD-t. Úgy vagyok a dalaival, hogy segítenek Istenre figyelni. Sok dala szól a Szentlélekről, Ő pedig olyan, hogy jön, ha hívjuk, úgyhogy nem röstelltem, gondolhatod. Van egy rész, amit az úton tanultam meg. Borka Zsolt ráéneklése a Békesség leygen velünk című dalban.

"Oly rég várlak Téged,
Mutasd a fényed,
Végtelen úton járok
Nyomodban én.

Rég arra vágyom,
Hogy rám találjon
Szíved a csönd tengerén"

Ma lementem sétálni Káposztás körül, ahogy szoktam már egy jó idje és ezt énekelgettem.
Szóval hallgattam a dalait és énekeltem is hangosan, mert úgy jó igazán. Nem hallja senki, csak Isten. Van egy dala, a "Nem múlik el". Jenő bácsi a szerelemről énekel benne, az igazi szerelemről, ami nem csak egy ellobbanó szalmaláng. Hallgattam, és azt gondoltam, hogy már nem is tudom, mit jelent a szerelem. Az élet megcáfolta, amit eddig hittem róla. Ő pedig egy nehéz, de mély dologról énekel, amiből boldogság fakad. Gondoltam, nem elég csak elméletben jónak lenni, és Jenő bácsi nem csak elméletben jó. Mai napig szereti a feleségét, akinek saját bevallása szerint rengeteget köszönhet. Ezt a szeretetet te is láthatod rajtuk, ha látod őket sétálni, mikor az unokáikhoz mennek. Eszembe jutott, hogy Jézussal is valami ilyesmi volt a helyzet. Azért kellett, hogy a világba jöjjön, hogy Isten ne csak elmélet maradhasson. Jézusban vált gyakorlattá Isten. Nem azért, mert különben ne lett volna igaz, hanem mert az ember nem fogta volna fel, ha nem válik ilyen konkréttá. Jézus Isten szeretetének a jele lett a világban, az Ő saját szeretetével, ahogy meghalt értünk.
Már említettem, hogy sokat jelentenek nekem ezek a dalok lassan tíz éve, és mindíg újak, ahogy hallgatom, mert maga Isten mindíg új egy-egy pillanatban.

"big grád"

Belgrád felé az autópályán éppen áthaladtam az egyik fizető kapun, mikor leintett egy egyenruhás rendőr. Kérdezem, mi van, mire mutogat az anyósülésre. Végre megértette, mondom, órák kérdése és elpakolok onnan. Mondja, nem baj, jó neki a hátsó ülés is. Ez szuper. Egy szerb rendőr a kocsiban, ráadásul nem is biztos, hogy igazi. Odaadtam neki a Red bullomat, amit előző este vettem a kútnál, hogy örüljön és legalább addig is elvan. Próbáltam beszélgetni vele, kérdezgettem. Kiderült, hogy Belgrád marha nagy város, 3 millióan lakják. 100 fölött mentem el egy nyolcvanas táblánál, a tükörben fürkésztem az arcát, mit szól hozzá. Csak nézegetett kifelé az ablakon, gondoltam, legalább mosolyogjon, ha fényképeznek is. Egy buszmegállóban szállt ki, kezet fogtunk, elköszöntünk.

A presevoi spedíció

A macedón-szerb határon meglepően normálisak voltak a határőrök és a vámosok mindkét oldalon. Meg kellett tapasztalnom, hogy ilyen is van, hogy egy szerb vámos rendes és azt mondja a dolga végeztével, hogy have a nice day. Hát neked is barátom, ha rajtam múlik úgy lesz.
Ezután következett a szerb tranzit nyomtatvány igénylése. Ezt a dokumentumot civil vállalkozók kis konténer irodáiban lehet igényelni. Tulajdonképpen egymás konkurenciái, versengenek, hogy őket válassák a sofőrök. Úgy könnyítenek a saját helyzetükön, hogy kitépik a papírokat a kezedből. Olyan összegeket mondanak rá, hogy azt hiszed, ezek jogos árak, közben pedig hasalják, szinte semmi költségük nincs rajta, a többi pedig haszon. Az a módszer, hogy hárman adogatják egymás kezébe a szállítólevelet, nézegetik, hümmögnek, a számológépet nyomkodják, meg ilyenek. Kinyögi az illető, hogy 152 euro. Mondom, too much. Fáradt voltam, egyedül elég kiszolgáltatott hármukkal szemben, próbáltam keménynek látszani, de valahogy túl jól sikerült a válasz. Megkérdezték, akkor mennyi? Mondtam, Horgosnál (ami Röszke túl oldala) ötvenért megcsinálták idefelé. Ez nem volt igaz, mert száz euroba került, csak Tiranában megtudtuk, hogy a rutinosak 30-nál nem fizetnek többet. Megkérdezte, melyik iroda volt az? Mondom, nem emlékszem, amúgy is csak egy volt nyitva. Még jó, hogy nem tudtam, fel akarta hívni.. Eltűntek a papírokkal, én meg ott maradtam. Elkezdődött egy nem túl kellemes 2 óra, ami alatt kb. fogalmam sem volt, hogy mi lesz?
Végül jön az illető a papírokkal, mondja, hogy 70 euro, mondom, látod barátom, legközelebb is téged foglak keresni. Ezt nem kellett volna, mert fogta magát és megint eltűnt. Gondoltam, mi rosszat mondtam?? Rövidesen egy kis céges kártyával jött vissza, amin kis kockák voltak az áthaladás bejegyzésére, és az ötödikbe gyorsan beírta, hogy GRÁTISZ. Mondom, ilyen nincs.

Macedónia

Macedóniában jó utam volt, leszámítva, hogy Skopjéban egy zebránál majdnem belém jöttek. Újra láttam azokat az utcákat, amiken október közepén mentünk. Kerestem a Keresztet a hegy tetején, amit érdekes módon mindíg a főnök vett észre előbb, ha ketten ültünk a kocsiban.
Kicsit utánanéztem ennek a keresztnek, ez egy Milleniumi emlékmű és 66m magas. Komoly élmény maga a látvány. Megint betettem azt az mp3 lemezt, Dr. Alban - Sing Hallelujah című számával. Én nagyon szerettem ezt a számot, hetedikes voltam, amikor sláger volt. Biztosan akad egy-két ember, akinek nem fekszik a klip stílusa, de a szöveg üt, és amúgy is hiszem, hogy Isten ott is utat talál a szívünkhöz, ahol nem is várjuk. Az pedig csak itthon jutott eszembe, hogy mennyire vicces Istentől, hogy ezt a rappert pont Dr. Albannak nevezte el.

Egy ember vámos dzsekiben

Az első az albán-macedón határ volt. Tudtam, hogyha kiengednek az albán oldalon, a tranzit (átutazó) papírokkal a köztes országokban már nem lehet gond. Az albán vámos simán átengedett, intett, hogy mehetek, el se' hittem. A macedónoknál viszont akadt egy kis gond. Bementem megcsináltatni a visszaútra a szükséges nyomtatványt. Ez viszonylag gyorsan ment, egy idősebb bácsi volt az irodában, sorban jöttek be a kamion sofőrök, akiken látszott, hogy nem rég ébredtek, beszélgettek, jó volt a hangulat, én is jól éreztem magam köztük. De kiderült, hogy felcserélt két adatot a papíromon és a vámos, aki velem foglalkozott, kiabálni kezdett macedónul, hogy gond van. Nem tudtam, mekkora a gond, kezdtem belegondolni, hogy ha nem is Albániában, de itt Macedóniában kell ahgynom az utánfutót, valamelyik fához kötve. Kiabált ez az ember, én csak néztem, hogy ebből mi lesz, mikor odajött egy derűs arcú, világos tekintetű ember, megkérdezte, mi a gond, elmagyarázta nekem, hogy értsem és győzködte a másikat, hogy hagyja a fenébe és engedjen el. A másik kötötte az ebet a karóhoz, amiből az lett, hogy áttelefonáltak az öreghez, a mérges vámos odajött velem, addigra az öreg kiállította helyesen a papírokat és már mehettem is. Amikor megköszöntem a rendes vámosnak a segítséget, láttam az arcán valamit, amit nem felejtek el. Nem földi mosoly volt.

Picit még a papírokról

Az volt a gond az egésszel, hogy nem mentünk be a tiranai vámudvarra felbontani a vámzárat. Az igazság az, hogy nem tudjuk még most sem, mit kellett volna tennünk, de azt mondták, be kell mennünk. Ha így teszünk, nem végzünk a standdal a szerda reggeli kezdésre. Az oké, hogy kipakoltunk, kiállítottunk, de hogy lesz rendben a dolog hazafelé? A többi magyar kiállító cég, sőt, már a Vásár igazgatóságon is tudták, hogy gondunk van. Kerítettek egy spedíciós szakembert, aki adott néhány tanácsot, kinek mit mondjunk, hova milyen papírokat adjunk be. Figyeltem minden részletre, mert tudtam, hogy a saját bőrömet viszem a vásárra, ha valami nem oké. Sok okosat hallottam aznap, de semmi nem adott akkora nyugalmat, mint amikor anyukám azt mondta a telefonban, hogy minden rendben lesz. Nem nyugtatgatás volt, hanem nyugalom a hangjában. Minden rendben lesz. El kellett hinnem, bár fogalmam se' volt, mégis hogyan?!

Isten a hegyeket kérte

Több napja gondolkozom azon, mit és hogy írjak le az útról, mert biztos, hogy valamit le kell írni, hogy megoszthassam, hogy ne maradhasson csak az enyém. A fenti dolog volt talán a legkonkrétabb élményem a sok másik mellett, amiket a következőkben megosztanék.

Hajnalban kivittem a főnökömet a tiranai repülőtérre, majd visszaültem a kocsiba, hogy elinduljak haza. Előző nap mondták nekünk, hogy a hegyi út, amin jöttünk, nagyon veszélyes, - amit csak azért nem érzékeltünk, mert sötét volt, meg köd - úgyhogy inkább a Durres felé vezető hosszabb, de simább úton menjek. Elalvás előtt még belegondoltam, hogy idefelé is sikerült végigjönni az utánfutóval, mi gond lehet visszafelé, de mivel tudtam, hogy egyedül leszek és nem kockáztathatok feleslegesen, úgy gondoltam, a tenger felé indulok. Szóval beültem a kocsiba, kapcsolnám be a GPS-t, és látom, hogy nem megy a szivargyújtó csatlakozója (pedig új volt a cucc, előző pénteken vettem itthon, mert a főnökén megtört a vezeték). Nem igaz!! Albánia nincs rendesen kitáblázva, induljak neki az ismeretlen sima útnak, vagy menjek mégis a hegyen? Melyik kevésbé rázós? Elindultam vissza a város felé (a repülőtérhez Durres felé kell kihajtani) azzal a tudattal, hogy lehet, hogy az egész utat GPS nélkül kell megtennem. Átszelve az alvó Tirana utcáit felértem a hegyi útra, közben folyamatosan ki-be húzkodtam, babráltam a töltő csatlakozóját és amikor már sínen voltam ebbe az irányba, egyszer csak megjavult a táp. Sírva fakadtam. Isten azt akarta, hogy a hegyen menjek. Tudtam, hogy ha Ő akarja és nem én görcsölök, nem lehet baj. Eszembejutott Öcsém, akinek, ha választani kellett hegy és sík között, biztosan az előbbit választja. De ekkor még nem erőltettem a vele való találkozást. Mentem vagy fél órája, mikor megálltam egy benzinkútnál pisilni. Kiszálltam a kocsiból, felnéztem az égre és az első, amit megláttam, a Kis göncöl volt. Rajkán a papámék udvarán Öcsém mindíg megmutatta a csillagokat. Csak a Kis göncölt jegyeztem meg. Most pedig ez volt az első, amit meglátam a millió csillag közül. Sokat sírtam akkor reggel, időnként rámjött, szinte végig, egész Albániában. Ezután írtam az sms-t, amiben mindenkit kértem, gondoljon rám, segítsen ezzel hazajutni. A válaszok és a többi ima MIND egy darabja volt annak a kirakónak, hogy most egyben vagyok. Istennek legyen hála!

2009. november 26., csütörtök

Az energiaitalokrol

11-kor elindultam csokiert a varosba. Ha latnad, ertened, hogy miert.. A boltban pedig beszelgettem nemetul a biztonsagiorrel, aki 19 evet dolgozott kint es jovore megy vissza. Ugy mondta, zisaheitsz dienszt. Igy 's'-el. Siman Frankfurt :)
(Zicherheitsdienst, ugye Balazs, igy irjak odakint? :)
2-kor kelunk holnap, de ittam 3 kolat a vacsorahoz es nem vagyok almos.
Mikor setaltam, elgondolkoztam, milyen erdekes ez az energiaital-jelenseg.
Ha nem vagy faradt, ugyse' iszol, ha meg faradt vagy, inkabb pihenni kene, elvileg.
Amugy is gaz szavak azok, amikben benne van az ital szo. Italozik, tejital, ilyen olyan izu ital..
Ma eltunt a standrol egy aluminium uveges energiaitalom. Egyebkent pont olyan ize volt, mint a piros bikanak, nem reklamot akarok csinalni neki, de kezeben van a vilag osszes faradt es szomjas ifja..
Ma este pakoltunk be az utanfutoba. Hogy ez mennyire faraszto, arrol csak annyit, hogy hazafele, mig a fonokom a kozvilagitast fenykepezte, en egy koborkutyaval beszelgettem. Mar ment egy ideje,mikor Gabor megkerdezte, hogy: ja, a kutyanak mondod. Ilyenek, hogy ne menjen ki az utra, meg hasonlok.
Akinek van vamos ismerose, az vagy ne olvasson tovabb, vagy segitsen. Nem teljesen vagyok kepben, hogy jutok haza a cuccal, mert nem egeszen ugy vamoltunkki, mint eredetileg terveztuk. Ennek lehetnek kovetkezmenyei hazafele. Meg egy dolog. Idefele a hegyeken keresztul jottunk Tetovobol Tiranaba. Ma hallottuk valakitol, hogy az egy veszelyes ut es visszafele menjek inkabb Durres fele. Pedig nem is fogomlatni a tengert, hiszen meg sotet lesz. Ennyit arrol, hogy vigyazott rank a Joisten. Nem is tudod, hogy veszelyes a hely, O pedig vigyaz rad. Koszonom, Joisten!

Kepeslap Tiranabol

Vagyis ez azt jelenti,hogy hajnali egy ora van es meg kepes vagyok irni..
Egy folyamatos faradtsag probalja atvenni az iranyitast folottem, de nem akarom hagyni, es pl. most le akarom irni, hogy az alban emberek jo emberek. A vam ugyintezes meg a kozlekedesi moral egy masik tema. Vannak elmenyek,amik otthon sose' tortentek volna velem,masik, hogy ezek nagyreszerol szivesen lemondtam volna. Ugy indultam el, hogy elotte mindenkinek mondtam, hova keszulok, akit szeretek. Ez a pillanatom arrol szol, hogy orulok a megerkezesunknek, az itt letnek, a finom vacsoranak es remenykedem abban, hogy az apro es torekeny josagos Terez anya kozbenjar ertem. Szeretnek nehany dolgot konkretan leirni, de ez most nem megy. Megis, ha olvasol, tudd, a gondolataim gyakran jarnak Feletek, otthoniakon.

2009. november 22., vasárnap

Gibi on board

Gibi a fedélzeten, jelentem! A srác, úgy látszik, tényleg kezd becsavarodni, így röviddel albániai útja előtt. Mielőtt még tényleg ezt hinnéd, elárulom, hogy Gibi, barátjával, Doppiaw-al együtt szereplői sok képregénybeli tanulságos mesének a Fokolárban. Két hete megajándékoztam egy lelkigyakorlatra induló kis csoportot, Gibit pedig ők ajándékozták nekem. Közel áll hozzám ez a lelkiség, táborozások, közös szilveszter emlékét őrzöm, és sok együtt megélt pillanatét. Ők nem mások, mint mások, sőt, talán mondhatom, nem is feltétlenül jobbak alapból. De van valami, ami különleges köztü(n)k: elhisszük, hogy ha szeretettel vagyunk egymás iránt, jobb lesz a világ. Konkrétan. Így jön velem Gibi az autóban, így visszük magunkkal azokat az embereket, akik szeretnek és akiket szeretek. Mert így van értelme menni, és nem így 1 métert sem lenne érdemes. Érted, a boltig se, ha nem szeretsz a szíveddel.
Az igazság az, hogy beparáztam így az utolsó előtti napra. Keresem Istent, hogy megnyugtasson és úgy indulhassak reggel. Mikor olvasgattam a neten Albániáról, felfedeztem, hogy egyetlen állami repülőterüket Kalkuttai Teréz anyáról nevezték el. Akkora kapaszkodó nekem ez a kicsi törékeny szent asszony, hogy elhatároztam, bármi, amit teszek, ahogy élek, ahogy imádkozok, úgy teszem, hogy az Ő közbenjárását kérem (tudod, emberhez akkor sem imádkozunk, ha szent, csak a közbenjárását kérheted, de azt bátran, mert nagyon közel van Istenhez. Tuti, hogy jó kezekben van a rájukbízott ima)

Legjobb az lesz, ha rendben hazaérek, és együtt nevetünk azon, hogy paráztam. Adja Isten!

Film a házasságról

Megírtam a bejegyzést, erről a filmről, ami a házasságról szól, nézd meg előbb!

Fireproof - 1:52:05

Ma beszélgettem Valakivel a házasságról. Igazából sokmindenről, de párkapcsolatról, meg Istenről és így a házasságról is. Hol kezdjem; hiszen nem írhatom le azt a sok pillanatot, amikor a Jóisten megajándékozott a jelenlétével, hiszen elmenne az összes időd és nem jutna megkeresni, észrevenni a tieidet. Ma egy családnál voltam látogatóban, közösségi Testvéreimnél. Mindíg jó náluk/velük lenni! Náluk töltöttem a napot, beszélgettünk, felelevenítettem a rólam alkotott képet a már nem is olyan csöpp de annál drágább kislányukban, akit nagyon szeretek; és szóba került egy film a házasságról, ami egy ideje téma a közösségi levelezőlistánkon. Az ez utáni - és ettől teljesen független - esti beszélgetésben pedig azt mondtam, hogy talán a Szentléleknek nagyobb szerepe van a házasságban, mint Jézusnak, akit sokszor állítanak. Ezután hazajöttem és megnéztem a filmet, gondolkodtam, és úgy éreztem, kénytelen vagyok megírni ezt a pár sort. Most is úgy gondolom, hogy vannak helyzetek, amikben a Szentlélek hoz közelebb minket egymáshoz, DE Jézus volt az, aki elküldte Őt pünkösdkor és Jézus volt az, aki elsőként szeretett minket, amikor meghalt értünk. Hát miről szól a házasság, ha nem erről a szeretetről?!

Nem vagyok hiteles ebben a témában egyelőre, de sokan eszembe jutottak az elmúlt majd' két órában. Unokaöcsém már megházasodott, kajakos Ati barátom úton van felé és sokan igyekszünk felfedezni, megélni valamit abból, ami a boldogság, legyen bármi is az, csak lehetőleg sok köze legyen Istenhez.

2009. november 19., csütörtök

Foci

Tegnap megint volt foci. Ötödszörre voltam, nem is nagyon volt kedvem elmenni, fáradt voltam, napok óta köhögök, de rászántam magam és nem bántam meg. Informatikus Zsolti barátommal mentünk, akivel egyébként két hete árokba csúsztunk. Szóval fociztam és nem ment jól. Első két alkalommal csak ténferegtem a pályán, harmadik alkalommal rúgtam egy gólt, múlt héten szétrúgták a combom meg a térdem labdával, tegnap a könyököm. Nem a gól a lényeg, mondogattam magamban, hanem, hogy jó csapatjátékos legyek. Érdekes olyan fiúkkal focizni, akik együtt nőttek fel és helyi amatőrbajnokságokon indulnak. De a lényeg, hogy befogadtak maguk közé, nem baj, hogy nem vedelek velük utána éjfélig, nem káromkodok, hiszek a család szentségében, meg ilyenek. Egyre inkább látom meg bennük, hogy jó srácok, mindíg megdícsérnek, ha véletlenül jó helyre passzolok és nem rúgom el a világba a labdát.

Pont ez az, ami eszembe jutott tegnap; miért van az, hogy csak egyféleképpen lehet jól elrúgni a labdát, és másik száz módja van annak, hogy kiröhögtessed magad? Pont olyan, mint az életben: Jézus mutat neked egy jó utat és látod magad körül a száz másik lehetőséget, amiken elveszel. De jó ezeknek a fiúknak, hogy focizhatnak.

Az én spenótlevelem

Ne csodálkozz, ha nem érted a címet.. Két hittanos Testvéremnek volt nagyon szép tapasztalata arról, hogy mennyire szeret a Jóisten és ezt éppen néhány spenótlevéllel mutatta meg nekik. Ilyen velem is volt már és biztos vagyok benne, hogy Veled is megesett már hasonló. Ezek azok a történetek, amiket kíváncsian hallgattam alapozós hittanosként, hogy "persze, neki mekkora mázlija van", de idővel rájöttem, engem is PONT ANNYIRA szeret, mint bárkit. Neki egyformák vagyunk. És ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni, főleg, amikor valami fájdalom ér és emiatt sötéten látom a világot.
Szóval, raktáros Csabi kollégámmal rakjuk össze az utánfutót, mert holnap viszem Pestre vámoltatni. Ahogy lenni szokott, az apróságok, csavarok, apró konzolok valahova elkeveredtek. Ezek speciális cuccok, külön lettek legyártatva, nincs idő pótolni. Nem arról van szó, hogy szerencsénk volt, hogy meglettek, ahnem ez a srác úgy 'mondott igent' a keresgélésre, hogy meglepődtem. Keresed a cuccot és nem hiszed el, de tényleg megvannak a végén. Csak a sokadik pillanatban is el kell hinni, hogy meglesznek. Többről szólt ez a tapasztalat nekem, mint egy marék csavar.

Albánia harmadszor

Tegnap azt mondta valaki, minden rendben lesz, csak nehogy igazoltassanak útközben. Egy kicsit elkezdtem parázni az úttól. Hirtelen elgondolkoztam, mennyire könnyen mondtam igent az egyedül tervezett visszaútra, mindenkit én nyugtattam meg, hogy sima lesz, most pedig elkezdtem félni?!
Megálltam egy pillanatra, és az alapoktól felépítettem újra, miért is megyek, (bármi történjen is, végig Isten kezét fogjam), miért nem is félek igazából (Jézus mondta: ne félj! és ez már sokszor lendített át, volt, hogy kritukus helyzetekben). Folyamatosan alakulnak a földi velejárói, utánfutó, vámpapírok, szállás, egyebek. Szerettem volna ott lenni kedden a hittanon, kicsit feltöltődni, a Többiekkel lenni, és majdnem nem sikerült. A gépem tönkrement és vele eddigi munkáim, legutolsó határidős tervezésem. Gyakorlatilag elölről kellett kezdenem a majdnem kész munkát. Végül az utolsó utáni pillanatban mégis elindulhattam. Azt éltem meg, a Jóisten már most velem készül az útra, látja minden lépésem. Gyorsan mentem a ködben egész Érdig, ahol beállt minden sáv egy baleset miatt és elvesztettem az addig megnyert perceket. Kikristályosodott abban a pillanatban, mennyire Istentől függ minden. MINDEN.

Jenő bácsi 40 éve énekel

Szombaton volt Sillye Jenő első dalának 40. születésnapja. Bőven a határainkon túl is szívvel, lélekkel éneklik a dalait, pedig ő nem a szokványos értelemben vett slágergyáros. A káposztásmegyeri koncertjeire mindíg hívunk ismerősöket, barátokat, idén különösen szép volt ilyen sokan lenni. Elénekelte az új miséjét, ami elvileg gyász mise, de az Örök életről és a reményről szól. Egészen kézzelfogható benne a Jóisten szeretete, egyáltalán nem magasztos. A nyári lelkigyakorlatunkon egy maroknyi emberrel hallottam, amikor először elénekelt belőle részleteket. A másik szép egy barátjának írt születésnapi dal és a fiának írt esküvői ajándéka. Mindkettő valahogy több, mint egy adott alkalomra szóló ének. Úgy érzed, neked szól, pedig ott se voltál sem a szülinapon, sem a lakodalmon.
Jenő bácsinak, ill. a dalainak nagy része volt a megtérésemben. 2000-ben Kárpátaljára mentünk az árvíz utáni időben kicsit segíteni az újáépítésben, ill. akkor még csak a bontásban. Marika néni vezette a karitászos buszt, egyszer el is kötöttem egy körre, Kisorosziban a faluban száguldoztam föl-le, de a lényeg, hogy voltak bent Jenő kazetták és végig azokat hallgattuk. Személyesen még nem ismertem őt, akkor mondta Marika, hogy Jenő a közösségünkbe jár. Dúdolgattam a dalokat, emlékszem, a 'Szállj dalom, szállj' és a Kismarosi találkozók himnusza voltak az elsők, amiket tudtam. Érdekelt, mi lehet ez a titok, amiről így lehet énekelni? Ki az a Szentlélek, akit így meghívhatok? Ki Jézus, akit, mintha személyesen ismerne, bátran megszólít a dalaiban. Tőle tudom, hogy merhetek néha :-) gyerek lenni, mert

"Azt mondta a felnőtteknek:
gyermekké kell lennetek,
mert országomba senki mást,
csak gyermekeket engedek"

Vágyom a Mennyországba. Jenő bácsi dalai segítenek ebben, de ami talán még fontosabb, megélni a Mennyországot, itt a földön.

Isten éltessen, Jenő bácsi!

Ati, Ati, Ati

Mintha minden Atiról szólt volna a napokban, pedig igazából nem, csak sok érdekeset, szépet, meglepőt éltünk meg együtt az elmúlt napokban. Hétfőn délelőtt felhívott telefonon, hogy aludhat-e nálam aznap. Először azt hittem, hülyéskedik, mert pont ugyanezt kérdeztem tőle múlt hét csütörtökön ugyanilyen váratlanul, de azután kiderült, tényleg találkozunk. Munka után találkoztunk, ettünk valamit vacsorára és megkérdezte, van-e kedvem "mérni"? Igazából, amióta ezt csinálja - mobil hálozat térerőt mér - mindíg érdekelt, milyen is ez. Nem maga a mérés, hiszen a világítást sem a fotonok meg az elektronok miatt szeretem, hanem azért, mert járja az országot, a legkisebb falu legutolsó utcáján is végigment, hol traktor húzza ki a sárból, hol meg még az sem a hóból, szóval érdekes. Beültünk a kocsiba, elmentünk a következő mérési pontra, mértünk, dokumentáltunk, visszafelé vezethettem az autót. Este tökmagoztunk és elmeséltem neki, hogy úgy érzem, nem a munka miatt vagyok itt Fonyódon. Ilyen formán neki először és meg is lepődtem, hogy hangzik ez kimondva, mert eddig csak magamban hallgattam a 'hangot'.

2009. november 16., hétfő

Na, egy rövid bejegyzés..

Itt ülök Ati céges autójában (ez nem a klasszikus manager jellegű céges autó, hanem egy gázolajszagú melós gép) szóval nálam alszik az albérletben ma este, és gondolta, mekkora jó lesz eljönni és lemérni az egyik pontot. Majd egy nyugodtabb pillanatban kibontom a rejtélyes szálakat, de most megígértem, hogy rövid leszek. Itt valahol Lelle alatt az út szélén járó motorral, fent az éterben.

2009. november 14., szombat

Ati

Ati barátomnak teljesült egy kívánsága. Hétfőn felhívott, beszéltünk, megjöttek gyurival egy németországi marathonról, mondom, én meg megjöttem Pestről. Sirály. Mondja, hogy találkozni kéne valamikor. Mondom, az albán út után, akkor már lesz is miről mesélni. (Egyébként ebből látszik, mennyire hajlamos vagyok csak magamra gondolni) Hát, aszt mondja, legyen inkább előtte. Mondom, nem nagyon fog menni. Erre a hét közepén kiderült, pénteken mennem kell egy munka miatt Monorra. Mivel korán kezdek, inkább feljövök előző este. Szüleim színházban voltak, gondoltam az üres lakásban nem húzom az időt, lényeg, hogy Atinál aludtam, onnan indultam reggel. Csütörtök este Gyuri is ott volt, beszélgettünk, mint régen. Valami csoda folytán Monorról nem kellett rohannom, még volt időm beugrani visszafelé. Ati megbetegedett, nem ment dolgozni. Ha megtennéd, hogy gondolsz Rá egy percre, lehet, hogy segít!
Jó volt látni, hogy teljesült egy kívánsága, ráadásul duplán, része lettem ennek és szuper volt az egész!
Jobbulást Ati!

I-mail

I, vagyis Isten.

Volt egy mély élményem a héten az e-mailezéssel kapcsolatban és sokat gondolkodtam, hogy kezdjek neki a megírásának. Mivel a neten minden fent van, gondoltam, ott kezdem a keresgélést.
"Az e-mail, vagy email, az angol electronic mail kifejezésből származik, ami „elektronikus posta”-ként vagy „villanyposta”-ként fordítható le, de használatban van a drótposta és villámposta kifejezés is. Az elnevezés utal az írás és továbbítás módjára, amely teljes egészében elektronikus úton megy végbe. A hagyományos levéltovábbítást úgynevezett csigaposta (angolul: snail mail) néven emlegetik internetes körökben. A mai e-mail rendszerek szinte kivétel nélkül az internetet használják közvetítőnek, és ezáltal az e-mail az internet használatának egyik legkedveltebb formája lett. (forrás: wikipedia; 'E-mail') "
Csütörtökön megint új helyzetbe kerültem, ami az életem legfontosabb dolgait illeti. Ne aggódj, nincs nagy baj, csak egy nagy és fájdalmas meghívás arra, hogy mind jobban a Jóistenre figyeljek, és a - a biztosnak látszó - földi dolgoknak ne tulajdonítsak a kelleténél nagyobb jelentősséget. Vagyis: ne vesszek el bennük. Szégyellem, de amikor túl jól megy a sorom, kevésbé figyelek Istenre. Ő résen van és azonnal cselekszik, hogy a folyamat a kedvező irányba mozduljon el.
Szóval, így szomorkodva eszembe jutott, hogy van néhány ember, akikkel összeköt egy-egy lelki szál, régóta nem hallottam róluk, vagy nem beszéltünk, ilyesmi. Írtam közelben és távolabb lakó embernek, felhívtam nálam fiatalabb és idősebb valakit, kerestem rég nem látott rokon lelket és ima szövetségest. Mindegyiküknek úgy írtam, hogy a szomorúságom irányította a figyelmemet feléjük, de nem szerettem volna, ha ez átmegy, inkább Isten békéjét kerestem ezekben.

És most jön az, amiért ezt megírtam itt: A válaszaikban - mert mindenki válaszolt - ott volt Isten! Éreztem. Nem csak, mert kerestem valamit, és legyen az a valami pont Ő. Ott volt a levelekben, telefonokban a köztünk lévő szeretet, erre mondom: Isten.

Itt ülök a széken és nem tudom, hogy fejezzem ki, hogy lehet nagyon sz*r napod, de ha eszedbe jut segítséget kérni Tőle, bármelyik pillanatban nem késő, egész meglepő dolgokat művel. Szerintem alig várja.

Szóval eddig nem találtam a neten utalást arra, hogy egy e-mailben benne lehet Isten. Én szeretnék utalni rá.

Szia Apu!

Apukám a rendszeres olvasók között!!
Ennek annyira megörültem, hogy a világba kiáltom. Tudtam, hogy olvassa, az egyik skopjei bejegyzésre küldött is egy sms-t, mert azt hitte, elírás volt, hogy Szófiába megyünk át..
Szóval, szia Apu! Örülök!

2009. november 12., csütörtök

közel volt - közel Van

Az előbb olvastam az egyik hírportálon, hogy egy 7 méter átmérőjű szikladarab 14 ezer kilóméterre száguldott el a Föld nevű bolygó mellett. Hogy a Hold ennyire van, a kommunikációs műholdak annyira. Nem tök mindegy? Isten, azon kívül, hogy megteremtette a statisztikát, nem sokat foglalkozik vele. EGYEDILEG szeret. A többi hír között szerepelt még, hogy megnyitott egy tizensok termes multiplex mozi valamelyik plázában. Kicsit érdekes a párhuzam. Hír ez is, az is. Van időnként szó a világ végéről, de komolyan, nem akkor van vége a világnak, ha nem bírunk szeretettel lenni egymás iránt? Ha meg bírunk, akkor tök mindegy, hogy mi csapódik ide, mert én szeretlek Téged, Te meg engem és ami itt félbemarad, azt a Mennyországban folytatjuk, nem?! Szerinted?

A semmiről szól..

Ez a bejegyzés arról szól, hogy sehogyse' érzem magam. Ha véletlenül olvasod, esetleg felmerülhet a kérdés, hogy miért írok a semmiről?! Mert azt hiszem, olyan nincs, hogy ne legyen sehogy, valamit elrontottam, talán elvesztettem valamelyik pillanatot a sok, egymást követő közül. Olyan már nem egyszer volt, hogy kiüresedtem egy hosszabb jól-lét után, de most gyakorlatilag ki sem üresedtem. Nem csak az a gond (sőt, alapvetően nem az..) hogy néhány dolog nem úgy alakul, ahogy elképzeltem. Ilyeneket már sokszor megéltem, különböző mélységekben. Már el tudom fogadni, ha nehezen is. De most egyszerűen nem látok tovább az orromnál, nincs következő lépés, nincs alapvető biztonság érzet, szinte nincs SEMMI. Pedig tudom, hogy az Isten, aki olyan hűségesen ott van mindenkivel/mindenkiben, itt van velem is. Azt a pillanatot hagytam ki, amelyikben ezt felismertem volna.
Ha Te jól vagy most, kérlek, gondolj rám, ha pedig nem vagy jól, tudd, hogy valaki - én - együtt keresi Veled mindennek a közepét, a lényeget: a Jóistent.

2009. november 10., kedd

Albánia másodszor

Ahogy egyre jobban beleásom magam az albán út szervezésébe és a szállítás részleteinek a felderítésébe, látom, ahogy különböző helyekről mennyi segítséget kapok. Sokszor olyanoktól is meglepő módon, akik nem is ismernek, csak egyszer beszéltünk telefonon. Úgy érzem, a megfelelő vám ügyintézés sokkal kritikusabb pont lesz, mint a haza vezető 1200 km. Meg az, hogy mennyire sikerül majd tényleg együtt utaznom a Jóistennel.

Káposztásmegyeri hittanos kisbarátom

Nemrég egy család megkért, legyek a kisfiuk kezese az Elsőáldozáson. Ez mifelénk nem csak abból áll, hogy garantáltan rajta leszel a fényképeken meg valószínű együtt ebédeltek aznap. Sőt, leginkább nem erről szól. Vasárnap délelőtt mászkáltunk egyett a lakótelepen, beszélgettünk. Ismertem már Őt korábban is, sőt egyszer meg is autóztattam. Azóta bírom, amióta tudom, hogy tetszett neki. Szóval neki is, mint minden itteni Szentségekhez járulónak van egy választott Igéje (a többiek kedvéért: a Bibliából választunk egy olyan mondatot, ami, úgy érezzük, elkísérhet akár egész életünkön és segít Jézushoz fordulni az adott pillanatokban; ezzel persze a Szentírás többi mondata mit sem veszít jelentősségéből, dehát nem lehet mindíg mindent egyformán észben tartani, nem?!).
A lényeg: a kis srác jól beválasztott! Jó az Igéje és érti a maga módján, tudja, hogy miért azt választotta. Nem lenne nagy baj akkor sem, ha nem így lenne, de azért sokkal szuperebb volt vele így beszélgetni. Isten áldja meg és vezesse!

Kultúr est

Jó találkozás, jó beszélgetések, jó zene -- Mikszáth Téri Galambok nyomták, tényleg ott volt. Vagyis Pál Ferenc atya előadásait látogató baráti kör bulija. Óriási volt! De ahogy minden más is, ez sem a keretek miatt, hanem a szív és a lélek, ahogy megtölti. Egy hittanos Testvéremmel és három közösségi Testvéremmel is találkoztam, utóbbiak igaziból egymás testvérei. Hát, eddig a találóskérdés. Jó volt. Hazaindulás előtt szóltak a szervezők, hogy vigyen haza mindenki valakit, de legalább ki a szigetről (mert a Hajógyári szigeten voltunk). Elindultam a kocsi felé, egyedül, de utólértem két lányt. Éppen nekiindultak a fás résznek, mondom, elviszem őket. Elhatároztam, hogy egész hazáig, mire kibökték, hogy Havanna, de azt nem is mernék kérni. Felnevettem, hogy kérni, azt én se merném, de a Jóisten olyan, hogy fél egykor kitörli az álmosságot a szememből, és lerőpít Délpestre. Amúgy is szeretek este menni a városban, különös, tiszta pillanatok adódnak ilyenkor. Örültek, és bizonyossággá vált nekik a Gondviselés, nekem pedig fantasztikus volt, hogy a részesévé válhatok ennek a számukra csodának.
És a leendő Bérmakeresztfiam!! Aki az egyik főszervezője a társaságnak és már nyáron sokat mesélt Pál Feri atyáról.

Nagyon szép hétvége

Sok minden volt a hétvégén és maradéktalanul szép emlékeket hagyott bennem. Mindezekről külön írok.

2009. november 7., szombat

hatszortízahuszonharmadikon maci

A nemzeti benzinkúton van pontgyűjtő akció. Nem az első, véletlenül botlottam bele. Nem ennél a bandánál szoktam tankolni, de éppen itt fogyott el a benzinem. Lényeg, hogy adtak egy marék tappancsos matricát, már rég kiszédültem, mire észbekaptam volna, hogy mi ez. Lényeg, hogy keresem az első medvebocs gazdáját. Mert visszaadni tuti nem fogom, ha én nézegetem, azt előbb utóbb mindketten megunjuk és jó lenne, ha valaki örülne majd neki.

Légy jó; légy jó mindhalálig!

Nemrég írtam egy bejegyzést a megbocsátásról, amiben elírtam egy kisfiú nevét, amit azóta kijavítottam. Anyukám és vodás Ati is jelezték, hogy valami nem stimmel. Belegondoltam, nincs még egy madár, aki elírja ezt a nevet, mert vagy nem ismeri, vagy ha igen, tök jól tudja, hogy a kis srácot Nemecsek Ernőnek hívják. Miközben ezt írom, felugrottam a netre kicsit körülnézni és ezt találtam. Nem foglalok állást, csak annyiban, hogy ennek a kis színész gyereknek mekkora füleket rajzolt az Isten! És ha már tévesztettem akkor, Te pedig rendesen elvesztetted a fonalat majdnem, hát hadd mondjam, mekkora meghívás ez a másik regény cím! (ebben a formában a történet végén hangzott el, de javítsatok ki, ha tévedek.)

Vadépuszta

Ez a kis falu Kaposvár és Fonyód között van, nagyjából félúton. (egyik fele az út egyik oldalán, másik a másikon, nem néztem térképen a távolságot..) Mivel Kaposváron aludtam, reggel onnan indultam dolgozni. Ahogy megyek az úton, látom, hogy mennyi ember áll a buszmegállóban. Le is lassítottam, mert egyszerűen lelógtak a járdáról. Rájöttem, mennyire jó dolgom van a kocsiban, meleg is van, nem is kell rá várni, próbáltam azt a pillanatot ezeknek az embereknek adni és szeretettel gondolni rájuk. Ahogy tovább mentem, azon kezdtem el tűnődni, miért csak most tudatosodott bennem a buszmegállóban várakozó ember fogalma, mikor van annyi ebben a mi kis Hazánkban, ráadásul én is álltam már így nem egyszer. Rájöttem, olyan ez, mint Isten csodái. Minden faluban, minden sarkon beléjük botlik az ember, szinte megérintheted, sőt, a csoda érint meg, mégis sokszor nem veszem észre. Most legalább sikerült!

2009. november 5., csütörtök

Albánia először

November végén ketten a Főnökömmel Tiranába készülünk. Utánfutóval, mint Skopjéba. Elkezdtem rá készülni, főleg, hogy úgy néz ki, egyedül hozom majd haza a kocsit. A múltkor elég nehéz pillanatok adódtak, főleg a szerb határon, most meg Albánia + egy nehezítő körülmény. Megnyugtat, hogy tudom, a Jóisten már most is látja, mi hogy lesz velem odakint és titkon reménykedem benne, hogy így segít felkészülni.

Még egy menet?

Mint annak idején a dodzsemmel.. de rég volt! Most meg most van és este útrakelek sebhelyes arcú kis barátommal (V. Golf (20) fonyódi lakos) és megyünk Kaposvárra a Pótanyukámékhoz, hogy megköszönjük a nyaralóban töltött másfél hónapot. Egész nap nyűgös voltam, nem akartam menni sehova (pedig a Szabóékkal kapcsolatban ez nagy szó), de az előbb elhatároztam, hogy a rossz hangulatom ellen én tehetek a legtöbbet, így hát kilépek mostani önmagamból, és megyek.

Vissza a világba

Tegnap egy kicsit jó volt. Jó volt a nap, jó volt a foci - rúgtam egy gólt, meg amúgy is - este meg hazafelé becsúsztam egy árokba kanyarodáskor. Behorpadt a kocsi jobb eleje, de ennél igazából százszor szerencsétlenebbül is járhattam volna, ráadásul egy kollégám is bent ült. Próbáltam magamnak önigazolást adni, még ma reggel is mérlegeltem a dolgokat, de nincs mit szépíteni: hülye voltam, vagyis nem elég óvatos. Utána meg egy nagyon nehéz telefon a nap legvégén. Igazából ezek a mai mobilok alig nyomnak néhány dekánál többet, viszont amikor az elképzeléseid, a világról alkotott képed kell, hogy megváltozzon, vagy legalább is kicsit átalakuljon percek alatt (megint, újra és újra), nehéz tud lenni. Hallod, ahogy a súlyos rozsdás vas fogaskerekek nyikordulnak, ahogy elfordulnak egymáson, kis kenésért fohászkodva. Látod Jézust kék melós ruhában, kezében az olajozóval és diplomatikus mosollyal a szája sarkán: tudod, hogy szeretlek. Tudom. Sokszor érzem is, amikor meg nem, addig keresem.

Tök jó lett volna végszónak, de a lényeget majdnem elfelejtettem: felajánlhattam legalább és meglepődtem, hogy annyira nem is volt nehéz.

2009. november 4., szerda

Öröm lenyomat

Sokat hallani mostanában az ember ökológiai lábnyomáról, amit a Földön hagy. Nem a legpozitívabb. Én most szeretnék egy öröm lenyomatot hagyni a kiber-térben. Szeretném leírni ide, hogy MA TÖRTÉNT VALMI JÓ. Mert erről nem szólnak a hírek. DVD-ket írtam a cég prezi anyagáról és elfogytak a kis papírborítékok, amibe tettem volna. Pedig nagyon kellett volna még egy pár darab. Erre a főnököm talált valahol még néhányat. Ez most lehet, hogy bagatel, de ha valami nagyon kell és nincs, az nehéz tud lenni. Szóval jó volt.

Igenek

Káposztásmegyeren sokszor hívnak meg minket az Atyák (Feri atya és Andor atya) igent mondani. Ez tipikusan nem a "kérsz-e még jégkrémet" szövegkörnyezetben szokott elhangozni, hanem, amikor kicsit komolyabb dolgokról van szó, amikor még másodikra is nehéz kimondani.
Nna, amikor viszont sikerül, az nagy öröm. Nem rögtön. Az ima és Jézus (élete, az, amit hiszek róla) segít, hogy azzá váljon. Mostanában sok pillanatom szól erről az örömöt fakasztó igen-mondásról.

A hétvége Ünnep volt

Persze, elsősorban a Mindenszentek miatt, de azért is, mert a Szüleimmel, és azokkal tölthettem, akik nagyon kedvesek nekem. Ez az igazi ünnep, nem?!
Jöttünk hazafelé a kocsiban, akkor még azt hittem, hogy aznap este megyek vissza Fonyódra, tele voltam a élményekkel és gondolkoztam, mit írhatnék majd ide. Nem akartam hülyeséget, csak azért, hogy teljen a g. szervere. Aztán eszembe jutott hogy egyik káposztásmegyeri Testvérem ír egy blogot, amiben az adott pillanatok apróbb és nagyobb örömeit, bánatait, nehézségeit, kegyelmeit osztja meg. Itt olvastam egyszer, hogy feltöltődött a gyerekek szeretet-tankja. Hát velem is valami ilyesmi történt.

2009. október 30., péntek

Nyomorultnak lenni

Tegnap este visszamentem a nyaralóba, mert végre pontot szeretnék tenni a szeptember végére. Észrevettem, hogy hagytam néhány poharat, egy két kistányért, azokat elmosogattam gyorsan. Semmi gusztustalanra nem kell gondolni, a tányérokon pirítós morzsák voltak, a poharakból meg rég kiszáradt a barackos tea. Találtam egy fél zacskó tökmagot az asztalon, amit még két hete hagytam meg. Feküdtem a fotelban, néztem a tévét, vagy inkább csak bámultam, mert teljesen másfelé jártak a gondolataim. Hogy merre, arról majd később.. Amikor majdnem kiűrült a zacskó, a maradékot kiszórtam a hasamra, mert a luk kicsi volt ahhoz, hogy az ujjammal piszkáljam ki az utolsó darabokat. Kiszóródott egy halom pici mag és héj darab is a mackófölsőmre és hírtelen elkeseredtem, hogy nézek ki. Amikor kicsi voltam, szót fogadtam, és nem koszoltam össze a ruhámat. Vigyáztam minden holmimra. Most meg itt fekszek a tök hideg nappaliban, megy a tévé gyakorlatilag értelmetlenül, tiszta tökmag vagyok és félek a holnaptól. Igen, az utóbbi tesz inkább nyomorulttá, hiszen a piszkot egy pillanat alatt lesöpörtem az udvaron. Féltem, mert mostanában sokszor elég feszült itt bent a hangulat, ráadásul határidős feladataim voltak. Féltem a feszültségtől. Tudod, ez így elég könnyű azt mondani, ajánld fel. Azt tettem, de csak második nekifutásra, mikor már elvette minden erőmet az igazságtalanság, megalázó hozzámszólás. Ebben megtalálni Jézust? És IGEN! Ne mondd, hogy nem lehet, amíg meg nem próbáltad! Nekem annyira nehezen ment, de elhittem, hogy működhet. Azt viszont álmaimban sem gondoltam volna, hogy egyszer (sőt, elég hamar) még örülni is fogok neki. Elég meredek, nem? Két ember, akik nagyon közelállnak hozzám, Velük lettem egységben, pusztán azért, mert megosztottuk egymással, ki hogyan élte meg ezeket a beton kemény és hideg helyzeteket. Ennek az egységnek tudtam örülni. Ahogy az a pillanat az egységben volt szeretet.
Jézusra gondolni közben nem magasztos, hanem VALÓSÁG volt.

2009. október 25., vasárnap

Örüljek, vagy szomorkodjak?

Rajtam múlik! Valami hasonló volt az idei nyári fokoláros ifi tábor jelmondata. Amiért ez most eszembe jutott, az, hogy vendégeink voltak a hétvégére. Csütörtök este találkoztam velük először (a szüleim már szerdán), és akkor nagyon örültem. Most, hogy eljött a vasárnap este, és közel a búcsúzás ideje, kicsit elszomorodtam, azonban már napközben igyekeztem élni a pillanatot, ahogy erre itt Káposztásmegyeren annyiszor meghívnak a közösségban. Élni a pillanatot annyi, mint kipipálni a szomorkodást, hiszen mindíg van minek örülni. Hát, ha ez ennyire egyszerű lenne. Rámtörtek emlékek gyerekkoromból, amikor egy hosszú hétvége után utaztunk haza Nagyszüleimtől és egy házifeladat, vagy vers még várt otthon. Simán lett volna rá időm, de mégsem álltam neki, inkább hazafelé búslakodtam mindíg. Ha ez így van ma is, hát semmit nem ért akkor az elmúlt majd' 20 év?? Biztosan ragadt rám valami a koszon kívül. Elhatároztam (!), hogy nem fogok búslakodni. Igen, mert magától még most se megy..

2009. október 22., csütörtök

Tegnapi foci

Nagyon jó volt. Még sosem láttam teremfoci labdát, puha a külseje, de ezzel is simán pofán lehet rúgni valakit, mint ahogy meg is történt véletlenül (nem én voltam :) Érdekes, hogy mennyire kikristályosodott, hogy tényleg nem tudok focizni, de csodák csodája, a meccs utolsó gólját én rúghattam. Ez akár még véletlen is lehetne, de onnan tudom, hogy a Jóisten is szeret focizni, hogy a gól passzt a kollégám adta be, akivel volt egy két nehéz pillanatunk a hét elején. Egyébként simán berúghatta volna. Jó volt!

2009. október 21., szerda

Ma lesz foci

Megyek este focizni. Hívtak a kollégák, mondtam, nem tudok valami jól, mondták, nem baj, ők se, de nagyon jó szokott lenni, meglátjuk.

újra Balázs

Az előbb olvastam Balázs blogján az éjszaka írt levelekről. Voltam már így egy párszor, a közösségi levelező listára is sokszor 11 után írok és előfordul, hogy másnap reggel azt érzem, legszívesebben kitörölném, ha tehetném. A németországi ösztöndíjra is éjjelente küldtem el az összes kapcsolódó levelet, magát a pályázatot és egyéb adatokat. Szinte leírható egy görbével a folyamat: az elején hihetetlen lelkes vagy, nagy lendületből leírod a dolgokat, az elküldés előtt egy kósza pillanatra megjelenik a gondolat, hogy mit fog szólni ehhez a világ, majd, ha már úgyis megírtad, el is küldöd. Kész vagy, alszol egyett, majd másnap reggel felerősödik a világ hangja. Érces hangon szólal meg a racionalitás. De az éjjeli levél vitézeknek a racionalitás ólomkatonái még a nyomukba se érhetnek. Sokszor úgy érzem, szükség van erre az éjszaka közepén lekörmölt, keskeny ösvényen elegyensúlyozgatott néhány gondolatra. Mert elhisszük, hogy van Valaki, aki a fülünkbe súgta ezeket.

A megbocsátásról

Pár éve láttam a hittankönyvemben egy fényképet II János Pál pápáról és a merénylőjéről, ahogy a börtöncellában ülnek és a pápa ráteszi a vállára a kezét begbocsátva ezzel a tettét. Tudtam, nagyon fontos ez, megbocsátani még az életben. Nem várni addig, amíg Jézus elé kerülve bármit megtennék, csak hogy nekem megbocsássanak, még akár azt is, hogy én BÁRMIÉRT meg tudjam tenni. Szóval, elindultunk péntek reggel Skopjéból Szófiába, esett az eső, nyomtuk, keveset beszélgettünk, mindkettőnk el volt foglalva csendes belső világával. Mikor elhaladtunk az egyik kamion mellett a párhuzamos sávon, egy csomó vizet locsolt a szélvédőre. Ott ültem ingben, fűtöttünk a kocsiban, de tudtam, hogy kint hideg van és valahogy eszembe jutott a kis Nemecsek Ernő, ahogy kétszer kellett szerencsétlennek megfürödnie a Füvész kertben. Tüdőgyulladást kapott. Mielőtt meghalt, a barátai meglátogatták és az anyukája forró csokoládéval kínálta őket. Az író hangsúlyozta, hogy ez nagyon nagy dolog volt abban az időben. Én csak később jöttem rá, hogy az Édesanya úgy bocsátott meg a sráoknak, hogy közben szinte biztos volt, a kisfiú meg fog halni. Megbocsátás. Bármiért. El is felejtettem ezt a történetet, de tegnap Káposztáson a felnőtt hittanunkon pont erről volt szó. Jézus, a megváltás, a (lelki) fájdalom és a Belé kapaszkodás. Meg még sok mindenről, nem részletezném, de előbbiek olyan pontok, amiken gondolkozni, amiket ÉLNI talán egy emberöltő is kevés.

Van Skopje felett egy nagy kereszt

Hallelujah! Múlt pénteken úgy szálltunk ki a kocsiból a szálloda előtt, hogy ennél a számnál kapcsolt ki a CD. Mondta a főnököm, hogy jó lesz holnap reggel erre indulni. Fáradtak voltunk, a sofiai kirándulás meg a stand bontása után nem volt gond az elalvással. Mivel szombaton reggel fél hatkor a recepción hadakoztam a számláért meg a hidegcsomag reggeliért, teljesen megfeletkeztem a zenéről. Pedig de szerettem! '93 körül volt sláger. Hetedikes voltam akkor. A srácokkal a rádiós kívánságműsorokból vettük fel a zenéket, és szanaszét hallgattuk ezeket a kazettákat. Különleges hangulata volt nekiindulni az utánfutóval, nézni, ahogy kergetőznek, átszaladnak előttünk a kutyák, ahogy lenéz ránk a minden nap megcsodált (tényleg, csodálni való!) nagy kereszt fénybe borulva.

Dr Alban - Sing Hallelujah

Sing Hallelujah!

A B C is like 1 2 3
The beat the rhythm the bass
Y'all come on
Happy people
come on
Jam with me
oh Lord
come on
come on

Happy people
singing people
party people
Happy people
jamming on the
party session
ohLord

Sing Hallelujah
sing it
Sing Hallelujah
sing it
yeah
SingHallelujah
singHallelujah
sing it
Sing Hallelujah
sing it

D E F is like 4 5 6
one more time I say
Y'allcome on
Party people
come on
Sing with me
oh Lord
come on
come on

The bubbling styles
is wicked and wild
oh Lord
Sing Hallelujah
sing it
Sing Hallelujah
sing it
yeahSingHallelujah
sing Hallelujah
sing it
Sing Hallelujah
sing it

Happy people
come on
Jam with me
oh Lord
Sing with me
come on
come on
come on

Happy people
singing people
party people
Happy people
jamming on the party session
ohLord

Happy people
come on
Happy people
come on
Party people
Jam with me
oh Lord

2009. október 20., kedd

Szabó család

Volt egy műsor a rádióban, a Szabó család. Egyszer véletlenül hallgattam belőle néhány percet. Elég lehangoló volt az a néhány monoton hang. Hát az én Szabó családom, akikről ez a bejegyzés szól, egyáltalán nem ilyenek. Sőt!
Azért jutottak most eszembe, mert az ő kis nyaralójukban laktam eddig Fonyódligeten. Nem így terveztem, de csak nagyobb albérleteket, ill. egy leharcolt házat találtam augusztus végéig, ezért szinte megváltás volt a lehetőség, hogy odaköltözhetek. Zsuzsa néni, aki már háromszoros nagymama olyan, mintha a pót anyukám lenne. (Anyu tudja ezt, most szerintem inkább mosolyog, mintsem búslakodna ezen) Bármikor mehetek arrafelé, ha "véletlenül" Kaposváron járok, biztos, hogy van finom vacsora és ott is aludhatok. Persze Te is meg én is tudom, hogy nem a kaja a lényeg, de nem kezdhetsz el rögtön a szeretetről dörgedelmes szavakban beszélni már a küszöbön, a finom étel pedig magáért beszél. Na, mindíg elkanyarodok..
A fiuk, Lackó autóversenyző. Életem 8 évében meghatározó volt ez. A srác sokat motorozott a barátaival és mivel a nagyszüleim szomszédai voltak, a mi járdánkon is lazítottak, húzták a gázt, szedték a meggyet meg a szilvát. A mamám sokszor kiszólt az ablakon, hogy Lacikám, a gyerekek nem tudnak aludni ebéd után. A gyerekek meg nem szóltak ki, hogy nem is akarunk..
Laci sose szégyellte a nála sokkal fiatalabb kis takonypócokat és ha néztünk boci szemekkel, el is vitt egy körre. Akkoriban a Simson volt a menő és a sok egyforma közül az övé mégis kilógott a sorból: sárga matricából pengével kivágott CAMEL felirat volt az oldalán. Láttam, amikor csinálta. Párszor üldögéltem a garázsukban, amikor szerelt, és boldog voltam, amikor adhadtam egy csavarkulcsot, vagy krovát a kezébe, mikor szólt az aknából. Több olyan tavasz is volt, mikor éppen náluk voltam a versenyautó első beindításánál. Hát ilyenek.

Jól befűtöttek nekem

Tegnap a kisházban elindítottuk a fűtést. Óriási! Nem gondoltam, hogy lehet ennyire örülni annak, ha begyullad a konvektor. Átmentem, elkezdtem barátkozni a technikával, amiről azt lehet tudni, hogy józan paraszti ésszel simán bekapcsolja az ember. Nekem maradt a telefonos segítség. Ez alapján a háromból egyet sikerült is begyújtanom, a másik kettőbe a főbérlő Csaba bácsi sógora lehelt lelket, szó szerint, mert hideg volt. Szóval elindult.

Határon

Út közben arra gondoltam, leírom az egész út történetét, de aludtam egyet (kettőt) és rájöttem, hogy tök fölösleges. Az egész út kihívás volt, mert utánfutóval mentünk, és intézni kellett egy halom papírt, de ezt mind megúszhattuk volna, ha van Atakarne nyomtatványunk. De ami hazafelé volt a két határon, az talán beillik egy Találkozásnak.
A Macedón-Szerb határon leadtunk (elvettek) egy papírt, ami azt igazolta, hogy mindent kihoztunk az országból, amit előtte bevittünk. Vagyis nem kereskedtünk a cuccal. Örültünk, hogy ez megvan, amikor néhány száz méterre a szerbek kérték a macedón papírt. Mondtuk, hogy leadtuk nekik. Addig viszont itt nem engednek át, amíg nem adjuk oda nekik is. Mit adjak oda, ha nincs nálam? Tapasztalat, hogy onnantól nem beszélnek angolul, amikortól baj van. Visszasiettem a mecedón vámirodába (itt már ismertem a járást hétfő óta:) A hölgy nem beszélt se angolul, se németül, gyakorlatilag magyarul mondtam neki, hogy mit szeretnék. Szóval, az a papír, vagy egy példánya kellene, amit a kolléga elvett tőlünk. Ezt megértetni fél órába telt. Kinyitott két vastag dossziét, amiben csupa más formátumú doksi volt, a mi példányunkat pedig kézzel írták. Megláttam valahol az irodában heverni egy hasonlót, kézzel lábbal jeleztem, hogy olyasmit kéne keresni. A hölgy erre eltűnt, majd később visszajött egy újabb lefűzött paksamétával. A papírunk meg se lett, a hétfői eredeti alapján állította ki a szerbek példányát. Közben láttam a tévében a vásárról készült összeállítást. A szerb vámos volt a legnehezebb élményem aznap. Valamin felhúzta magát (azon, hogy felértem a kamionos terminál ablakát??) és nem adta vissza az útlevelemet. Majdnem ottfelejtettük. Kiderült, hogy visszafelé is kell spedíciót intéznünk. Olyan (civil) emberek sétáltak el a papírjainkkal, akikre egy ötforintost nem bíznék. Úgy kellett megkeresni őket utána. A 10 percből itt is egy óra lett.
Utolsó felvonás a Szerb-Magyar határ, ahol végigállva az autó sort, a vámos visszaküldött a kamionok mögé. Mondtuk, ne csinálja, látja, mekkora sor van? Beálltunk a sor mellé, de nem akartak beengedni. Elkezdtem beszélgetni egy görög sofőrrel németül, hogy végigálltuk a miénket, visszaküldtek, stb. Ha vissza kell mennünk, éjfélre sem végeztünk volna. Öt perc után intett, hogy mehetünk. Kapott egy fél zacskó ajándék perecet. Ezen az egészen meglepődtek a vámosok, meg a többi kamionos is. Különös érzések kerítik ilyenkor hatalmukba az embert..

kutya

Egyik dolog, hogy macedónul a kutyá azt jelenti: ház. A kutyát pedig úgy mondják: kúcsá. Ha minden igaz és megtalálom a jegyzetemet, még írók pár macedón szót, de ez a bejegyzés most nem erről szól, hanem a rengeteg szegény kóborkutyáról az utak mellett. Mikor jöttünk haza, láttunk egy táblát az M7-esen, ami a kutyákra figyelmeztet. Azt mondta a főnököm, ezt a táblát simán kitehetnék a szerb határon. Szerbia, Macedónia, Bulgária útjain nagyon sok van. Egyik reggel Skopjéban az utat elválasztó földsávot ugrotta át két kergetőző kutya, a határátkelőn ott ülnek a sorok között és várják, hogy valaki enni adjon nekik. A legaranyosabb egy kistermetű kutya volt, akivel egy benzinkúton ismerkedtem meg. Látod a szemében, hogy éhes meg hogy fázik. A keserűség ott van a tekintetében egy kutyának. Elgondolkozol ilyenkor.

Kedden a múlt hétről

Ha mondjuk szombaton írtam volna, biztos, hogy más lenne ez a bejegyzés. De egyrészt fontosabb volt más, mikor hazaértem, másrészt, ha mindíg csak írnék, akkor nem tudnának megtörténni azok a dolgok, amik végül is itt kötnek ki. (hú, de hülyén hangozhat ez a mondat, pedig az egyik leglényegesebb az eddigiek közül, úgy érzem.)

2009. október 15., csütörtök

Úgy látszik..

..a kiállítás nem csak arról szól, hogy itt ülök a standon. Most igen, mert pont írok, de komolyan, többet ültem kocsiban a városban, mint itt a széken. Elmentem dél előtt a kocsinkért, pont a legnagyobb forgalomban. Izgalmas volt, nehezebb közlekedni, mint Bulgáriában, még szabálytalanabbak az emberek, észnél kell lenni, főleg, ha követsz valakit. Most látom, hogy mindjárt három óra és még nem ebédeltem. Utoljára reggel voltam éhes. Holnap átmegyünk Szófia mellé egy kis városba tárgyalni. Hosszú út, de nappal tesszük meg, állítólag szép lesz.
Sokszor gondolok az imákra, amik kísérnek. Nem írom külön fejezetbe, de talán fontos annyira, hogy ide kerüljön: megtapasztaltam, hogy egyedül marha gyenge vagyok, hamar elérek a határaimra, ébrenlét, nyelvtudás, tájékozódás, akár egészség. De ha elhiszem, akár egy töredékét annak, mire képes Isten az imákkal, megörülök, hogy jó kezekben vagyok. Ez talán a legnagyobb lépés, amit életemben meg kell tennem, hogy belássam, kell Valaki, aki erősebb nálam, aki jobban tudja a dolgokat nálam, de Vele együtt működik a dolog. Nem olvastam vissza, de lehet, hogy kicsit zavarosak a gondolatok, a fáradtság miatt. Elnézést. A lényeg benne a Jóisten és a szeretete, amit emberi szíven keresztül érzek most leginkább.

'szájem'

Így mondják itt a kiállítást. Ezt egy tök jó fej idősödő taxi sofőrtől tanultam egy órával ezelőtt. Az, hogy miért taxival jöttünk ma reggel, kicsit összetett, most nem részletezem. Huhh, ugorjunk vissza a tegnap estére. Hajnal egykor feladtam a harcot és úgy éreztem, jobb, ha visszamegyek a szállásra és nem folytatom a portyát az amúgy hamar összeszokott magyar delegációval (elhúzódott a vacsora és nem akartam belemenni egy ivós éjszakába. Egyébként kezdenek így elfogadni..). A főnököm adott pénzt taxira és innen lesz érdekes a történet. Gondolkoztunk, adjon-e egy ötszázast, vagy azt a 3 százast inkább, ami nála volt. Mondom, elég a 300. Taxis gyerek, fiatal, angolul annyit beszéltünk, hogy én is szeretem a VW-t, meg hogy higgyem el, jobb lesz nekem másfele menni, mint ahol még eltályékozódtam volna. Lényeg, hogy nem indított órát, fogalmam se volt, hogy ha kevés lesz a pénz, élve szállok-e ki a kocsiból.. Most ez sima, de hajnal egykor?! Mondja: 500. Mondom, nem indítottál órát barátom - így magyarul - és amúgy is csak 300 van nálam. bla bla, oké, jó lesz. Az öreg ma reggel 220-at kért másfélszer annyi útért. Nem mondom a jelzőt, amivel a főnök illette az összeget, de lényeg, hogy elég kevés. kb. 4 euró.
Van még egy pár szó, amit beleírtam a telefonomba, később megosztom azokat is. Egyébként Bulgáriában valahogy nem adódott, de itt ilyenek az emberek.

2009. október 14., szerda

Ma szerepeltem a macedón TV-ben

El tudod képzelni, hogy szól a barátunk, itt a TV, kéne valamit mondani a cégről, röviden, tömören. Az elsővel semmi gond, na de a második..
Leírtam egy papírra három összetett mondatot, vettem egy mély levegőt, mire észbekaptam, már a riporter előtt ültem és mondtam is. Érdekes volt mindenesetre.
Sokat tárgyalunk, kell az angol, de tudod, más az, amikor köhögsz, hümmögsz és kijavíthatod a hibát, meg más, amikor forog a kamera és úgy nyomod. Sokszor kérem az Istent, hogy ha itt jár Skopjéban, lessen meg és segítsen. Hihetetlen bizonyosság, hogy megteszi. Sőt: túlszárnyalja az elképzeléseimet és a felajánlásokból, igenekből határokat átívelő kegyelmeket fakaszt. Köszönöm, hálás vagyok, hálát adok!

T'ga za jug

Sorrow for South. A bor neve, amit este ittunk. Akikkel együtt állítunk ki itt Skopjéban, az igazgató és a fia, meghívtak vacsorázni egy tradícionális macedón étterembe. Komolyan, a macedón konyha nagyon finom! Állítólag a legfinomabb - és eközben nem a legdrágább - macedón bor. Elmesélték a történetét. A lényeg, hogy azt a keserűséget fejezi ki, hogy a macedón férfiaknak nyugatra kell menniük a megélhetésért, hátrahagyva a családjukat.
A sráccal sokat beszélgettünk napközben is, meg a vacsoránál is, szereti az autókat, a világítást, színkeverést, és közben laza, tök közvetlen. Jól együtt dolgoztunk már a stand állításánál is és azóta is, közös tárgyalásokon, ilyesmin.

Hétfő

Aludtam 4 órát, mint a villám, felkeltem 3 körül, reggeliztem. A pirkadat már az autópályán ért minket. A kakas kukorékolást nem hallottam a menetszéltől. Utánfutóval vittük a cuccunkat, ez azért érdekes, mert vámköteles áruról van szó. A nap sok tapasztalata, élménye származik ebből. Két határon kellett átkelnünk, a Magyar-Szerb, ill. a Szerb-Macedón határon. Volt szállítólevelünk, a magyar vámosok ez alapján állították ki a papírokat. Mivel egyikünknek sem volt fogalma, hogy kell ezt csinálni, Röszkénél lazán beálltunk a kamion terminálba. A főnököm 100 kilós, kajakozik, de megszólalt, hogy "engedjetek, én kicsi vagyok" és beálltunk két akkora kamion közé, hogy na. Mentem az épületbe sorbaállni a papírért. Őszintén, ettől féltem a legjobban, egy halom kamionos, ahogy elképzeled. De nem. Normálisak, tényleg. Hallod a történeteket, kivárják a sorukat. Mindegyik végigmért, látták, hogy szállítmányozásban hatalmas rutinom van. Bármelyik elém állhatott volna, de nem tették. Mikor végeztünk és mindenki szép sorban ment a kocsijához, még intettünk is egymásnak. Na az, amikor egy szakállas piedóne a panel második emeletéről leinteget neked, az libabőröztető érzés. Két órával azelőtt látott először. Nem részletezem, a macedón határon a vám parancsnok intézte a papírunkat, mert valami nem úgy volt, ahogy általában kéne és egy kollégájával németangolkézzellábbal beszéltük meg, hogy s mint mehetünk tovább kis karavánunkkal. Hatra értünk Skopjéba, nekiálltunk a standnak, 10re végeztünk is. Ja, a csarnok 8kor zárt volna. Valahonnan ismerős..
Fél tizenkettőkor vacsoráztunk, a fejem majdnem beleesett a tányérba. Jó volt végre nyugovóra térni a szállodában, miután félálomban még az utánfutóval forgolódtunk mindketten, hogy biztos helyet keressünk neki.

Ami megmaradt, a mindenhol segítőkész vámosok és az, hogy éreztem az ima erejét konkrétan az adott pillanatokban.

2009. október 11., vasárnap

Biztosan vannak csodák

Biztosan vannak, mert velem ma történt!

Jaj, a sütemény

Láttatok már repülő süteményt? Nem a máktortára gondolok.. Még én se láttam, de hallottam róla, elmesélem. Jöttem a Könyves Kálmán körúton, előttem egy kocsi hirtelen elég nagyot fékezett, éppen hogy egy centire álltam meg mögötte. ilyenkor az ember autómatikusan hátra is néz. Hát látom, ahogy a bácsi mellett ülő néni a tenyerébe temeti az arcát. Úristen, csak nincs valami baj?? Kiszálltam, odamentem megkérdezni, mi baj? Hát velük semmi, csak előreborult a sütis tálca. Bocsánatot kértem. Nem tudtak haragudni, annyira meglepődtek. Következő lámpánál beadtak egy tollat meg egy kis papírcetlit a nyitott ablakon. Autómatikusan utánuk szóltam, hogy vigyázzatok magatokra itt a kocsik között, meg MELLÉNY! Ahogy szoktam, mert rossz nézni, ahogy csalinkáznak. Kiderült, hogy süket némák. Ez az én formám..

Biztosítós reklám

Előző előtti bejegyzésben említettem, hogy láttam egy reklámot, ami nem tetszett. Van egy abszolút debil (minimum teljesen nem odaillő, könnyed) zene, emberek dolgozós ruhában sziklát másznak, és jólfésült biztosító tanácsadók tartják a lábukat és mutatják a következő lépést. eddig is tudtam, hogy a biztosítók gyakran tévesztik össze magukat Istennel. Ő nem tudom, mit szól ehhez, de én nem örülök. És nem azért, ami tavaly nyáron történt. Nem! Júliusban fent voltunk a Gross Glockner valamelyik szomszédján Öcsémmel. (Órákon keresztül memorizáltam a nevét, hogy tudjak mit mondani a helikopternek, ha gáz van - ez nem vicc!) Talán Gross Venediger Kopf, de nem biztos. jav.: Fuscherlkarkopf - a szerk. Annyi, hogy 1000m szintemelkedés, ami önmagában nem sok egy napra, de úgy mállott a szikla, mint a homok. Nem mertem a déli oldalon visszamenni, ezért az északi falon ereszkedtünk, ahol mászni kellett. Érdekes, hogy nem hallottunk debil zenét, ellenben dörgést meg vihar hangját igen és egy biztosítási ügynök nem volt a közelben, viszont Isten igen! Kétszer álltunk meg imádkozni, amikor tényleg mindent rábíztam a Jóistenre, lévén más választásom nem volt. Útközben sokszor Laci mondta, vgy mutatta, hová tegyem a lábam, hová lépjek, mit fogjak. Hozzáteszem: térképen jelölt túrista út volt a déli oldali, mégis a körülmények miatt elég durva. Fönt meg ugye nem maradhattunk. Várt a vacsora: rántott szelet, sült krumpli. Istenem, de messze volt akkor a kaja, Isten viszont közel.
Ennyit a reklámokról.

Groove Coverage - 7 Years 50 Days

Seven years and fifty days
The time is passing by
Nothing in this world could be
As nice as you and I

Bridge:
And how could we break up like this
And how could we be wrong
So many years, so many days
And I still sing my song

Chorus:
Now I run to you
Like I always do
When I close my eyes
I think of you
Such a lonely girl
Such a lonely world
When I close my eyes
I dream

I'll return to you
Like I always do
When I close my eyes
I think of you
Such a lonely girl
Such a lonely world
When I close my eyes
I dream of you

Seven years and fifty days
Now just look at me
Another girl I used to be
So then what do you see

Bridge:
And how could we break up like this
And how could we be wrong
So many years, so many days
And I still sing my song

Chorus:
Now I run to you
Like I always do
When I close my eyes
I think of you
Such a lonely girl
Such a lonely world
When I close my eyes
I dream

I'll return to you
Like I always do
When I close my eyes
I think of you
Such a lonely girl
Such a lonely world
When I close my eyes
I dream of you

Vagy, vagy

Hülye cím, tudom, de vagy megírom, vagy elszorít ez az érzés. Le kellett ülnöm a gép elé, mert egyelőre nem tudom, hol a szálloda, ahol alszunk Skopjéban. Meg várok még egy visszaigazolást, mert elég rendhagyó volt a foglalás. Csütörtökön következő hétfőre, egy kiállítási időszakra és még azt sem mondhatom, hogy életem első foglalása, mert azt két hete mondtam, Plovdiv előtt. Na mindegy. Szóval bekapcsoltam a gépet. És ha már gép, akkor egy bejegyzés (nem ez..) aminek a gondolata tegnap született. Ahogy bootol, mondom, kapcsolok zenét, úgyis van egy rakás. Egy olyan könyvtárat nyitottam, amit eddig még soha, de ezerszer hallottam, ahogy Öcsém hallgatja, mikor napokat átéjszakázott az Archicaddel. Elindult a Groove Coverage - 7 Years 50 Days. Libabőrös lett a kezem és elkezdtem sírni mert azt akartam, hogy ő is itt legyen!!! Azt akartam, hogy megint szóljon, hogy ne énekeljek rá, mert úgy szereti hallgatni. Azt akartam, hogy itt üljön, mint az első reggel, amikor felébredtem a szobájában és a széke volt az első dolog, amit megláttam, amikor kinyitottam a szemem. Ami most megy ugyanebből a folderből: Walk On Water a Milk Inctől. Nem kertel az Isten, az biztos. Megint azt mondja, hogy merjek hinni a Mennyországban, de miért kell újra kezdenem, ha már egyszer a keddi felnőtt hittanon hittem és boldog voltam?? És még egy dolog lejött: ember vagyok és nem isten (így kisbetűvel, amiből a görögöknél volt egy rakás) sem angyal és örüljek, hogy ismerek valakit, aki majdnem az. Hanem ember vagyok. Ugyanolyan, mint a többiek sokan, akikért magának Istennek meg kellett halnia, hogy végre észhez kapjanak. Azóta eltelt két vastag évezred és még mindíg csak ébredezünk. Tisztító sírás. Olyan, mint amikor unokatesóm azt mondta, kikormulom a Simson kipufogóját, és húzott egy kövér gázt üresben. Ez igen. Vissza egyel: nem sok mondatára emlékszem Gárdonyinak az Egri csillagokból, de volt benne egy rész, amikor Gergő már ifjú vitéz korában elment Éváék házába és a lány nem volt otthon. Nem árulok el titkot, ha azt mondom, nem a haverokkal lógott. Akkor a gyerek lerogyott egy ágyra és álomba sírta magát. Éva szülei mondták valahogy, hogy hadd sírjon. Nekem is kell! sírok, és közben hiszem, hogy nincs messzebb, mint előtte bármikor.

2009. október 6., kedd

There's no spoon

Vagyis nincs kanál. Ez a mondat ismerős lehet a Mátrix első részéből, mikor Neo az Orákulummal beszélget a valóságról. Volt egy bögrém, meg egy kiskanalam. Ezzel teáztam, kávéztam. Sőt, volt olyan is, hogy kólát ittam belőle úgy, hogy a kanál akkor is benne volt. Egyik nap reggel keresem a kiskanalat. Nem találom. Egész nap kerestem, mire délutánra kiderült, hogy egyik kollégám pont azt találta meg a szárítón. Elgondolkoztam, hogy meg tudnék-e válni ettől a kanáltól. Először úgy gondoltam, nem, hiszen ezt hoztam magammal Pestről, 5 évig ittam ezzel a teát/kólát. Azután rájöttem, hogy ha ragaszkodom hozzá, nem vagyok szabad. Az a baj, hogy ennél a kiskanálnál sokkal fontosabbakat is elveszítettem már, mégis Istennel szabadnak érzem magam. Nézegettem a többi kiskanalat a szárítón, barátkoztam velük és végül úgy éreztem, nem számít az a kiskanál, helyesebben mondva nem fogok ragaszkodni hozzá. Keresem, mi a legdrágább az életemben. A Jóisten után persze. Hülyén hangzik, hogy még nincs meg a második legfontosabb.. De az biztos, hogy nem a kiskanál, sőt nem a kocsi az.

2009. október 5., hétfő

Ma reggel

Mivel nem kellett reggel 8kor kezdenem, kicsit tovább aludtam. Mikor felébredtem, elkezdtem készülődni és rájöttem, nem tudok kitől elköszönni. Egyedül éreztem magam. Igen, van olyan, hogy Isten is csak a függöny mögül les ki, és nem áll senki melletted. Csak azért, hogy értékeld és örülj, ha mégis van ott valaki.

Imádságos alvás

Tegnap nem írtam, akkor történt, amikor hazaértem (a főnököm a ház előtt tett ki, pedig holt fáradt volt, mégis tett egy kerülőt emiatt) hogy elkezdtem mesélni a szüleimnek, és nem is éreztem magam álmosnak. Anyukám mondta, hogy aludjak, én meg pörögtem. Mikor mégis lefeküdtem, belegondoltam, hogy igazából meg kell hálálnom a Jóistennek, hogy nem aludtam el vezetés közben és bírtam az egész hetet. Ő ébren tartott, amikor kellett, én meg most alszok, amikor meg azt kell. Káposztásmegyeren sokszor szóba kerül az ima. Legjobb egész nap a Jóistennel lenni, de ugye van a reggeli meg az esti ima. Reggel még, este meg már alszik az ember. Most mégis úgy éreztem, az alvás lehet egy hálaadás mindenért.

Dobre vecser! ööö Jó estét!

Itthon vagyok, vagyis Fonyódon. Igazán nem is tudom, hogy ez tényleg 'itthon' -e. Majd idővel kialakul, igaz? Mert lehet lakáskulcsod egy csomó helyre, otthon igazán ott vagy, ahol otthon érzed magad. Nekem ehhez még egy két dolognak alakulni kell. Ma egyébként megkaptam a fűthető albérlet kulcsait. Ez nagy dolog.

2009. október 2., péntek

Még egy dolog

Még mielőtt elfelejtem: vacsora közben az Istenről és a hitről beszélgettünk. Egyáltalán nem volt erőltetett, egyszerüen felmerült a téma. Isten nem gyenge, nagyon ott volt!

hajnali 1 helyi idő szerint

Próbálom összeszedni a gondolatokat, amik a nap folyamán összegyűltek. Ahogy sikerül. Ma megittam a négy és feledik sörömet itt Plovdivban a héten, úgyhogy ez abszolút rekord szerintem. Holnap (ma..) délben elkezdünk standot bontani, utána elindulunk haza. Remélem, hazaérünk, hihetetlen fáradtak leszünk. Ehhez nagyon kell a Jóisten segítsége, érzem. Ha olvasod, kérlek, mondj egy apró fohászt ezért!

Stan és Pan

Ma sokat gondolkoztam, hogy mit írjak címnek ide, nehogy megbántsam ezzel ezeket a remek fiúkat. Szóval, van két biztonságiőr srác a pavilonunkban. Rögtön az első nap kihúztuk náluk a gyufát, mikor vasárnap este még fél tízkor is csináltuk a standot. Azután a héten többször, amikor a magyarok jó része éppen nálunk érezte jól magát fél órával zárás után is. Én semmi mást nem tettem, mint hogy köszöntem nekik minden reggel, meg amikor elmentem mellettük ebédkor, vagy mosdóba menet. Ma a nap legnagyobb részében egyedül voltam a standon, mert a két főnököm a tolmácsunkkal gyárlátogatásra mentek. Egyszer csak jön az egyik srác, a köpcös, és kérdezi, hogy vagyok, mi a helyzet. Mondom, fáradtan. Egész eddig meg voltam győződve, hogy én vagyok a legfáradtabb a világon, de legalább is itt Plovdivban. Erre mondja, hogy hát igen, ők 12 órát nyomnak állva. És nincs este nagyon finom vacsora, amire lehet egész nap gondolni, ezt én teszem hozzá. Adtam neki a hűtőből egy kólát, meg még egyet a barátjának, aki a keskenyebb fejű, magasabb. Mivel sokat ittam, egy idő után elkezdett sürgető lenni az érzés, hogy most bizony menni kell. De hogyan, ha nincs senki. Egyik laptop kint, telefonok kint, csomó cucc kint. Arra jön a srác. Kérdezem tőle, nem sétálgatna kicsit itt a stand előtt, mert mindjárt bepisilek. Mindezt du. 2-kor. Elszaladtam, mire visszajöttem, ott könyökölt lazán a kis pultunkon. Engem meggyőzött, itt egy fogpiszkálót nem lehetett volna elvinni. És tudom, hogy nem a kóla miatt csinálta és ez a lényeg!

Csokis történet 2

Nem akartam rögtön a címben a címben lelőni a poént, de a következő áldozatok takarítónénik voltak. Ők járkálnak körbe napjában többször és ürítik ki a szemeteskosarakat. Az egyik különösen megfogott ma. Láttam, hogy jön, megragadtam egy kis mini csokit, odaadtam neki és hirtelen megdöbbentem, mert nem számítottam rá, mennyire megörül. Láttam, hogy felnéz, felderül az arca. Megköszönte. (eddig csupa jó szót tanulatam bolgárul) Pedig csak egy apró csoki volt.

Kedves gyerekek..

..ne fogadjatok el soha senki idegen bácsitól csokit, ha az a bácsi történetesen nem pont én vagyok és nem éppen Plovdivban jártok. Ma sok kis gyermek arcára csalt egy kis bátortalan mosolyt az a csoki, amit egyik reggel együtt vettünk a fiúkkal az itteni METROban. Hozzáteszem: az egyen céges ingünkben, zakónkban. Kicsit sem néztek furcsán a pénztárnál reggel nyolckor. Visszatérve a gyerekekhez, nem akartam hagyni, hogy magával ragadjon a vásári láz és azt nézzem, kitől számíthatunk nagy üzletre. Itt voltak ezek a gyerekek, az anyukák úgy húzták őket maguk után és mindenki boldog volt hirtelen egy mini Marstól, vagy Bountytól. Ez szuper, nem?

Néhány dolog így este..

Itt ülök az apartmanunk nappalijában (ne gondolj semmi extrára, de tényleg) elkértem még hazafelé a főnököm laptopját, hogy megpróbáljam szavakba önteni ennek a napnak a csodáit.

a 7

Arra gondoltam az előbb, írok pár sort arról, milyen itt nekünk, Magyaroknak, csak nem illett volna bele a 'most'-ba. Most viszont megteszem.
A kiállításnak idén Magyarország a kiemelt partner országa, ezt lehet, hogy már említettem. Van egy szegedi szervező cég, aki ezt összefogta, a standok vázszerkezetét felépítette, itt pedig gondoskodik arról, hogy este se unatkozzunk. Szerdáig minden este volt valami, ez idő alatt pedig születtek olyan ismeretségek, hogy ezek a felnőtt emberek már egyedül is feltalálják magukat. Általában 9re érünk ki, rengeteg ember nézi meg a standot, nagyon sokan érdeklődnek, mi maradunk általában a legtovább, mert a többi magyarnak tetszik a stand, jól érzik itt magukat, leülnek, beszélgetnek, 6-7 körül hazamegyünk, erőt merítünk valahonnan (még nem jöttem rá, honnan..) és megyünk vacsorázni. Az esték elég hosszúak, eddig háromszor jöttem el 11 körül úgy, hogy a két kollégám még maradt a társasággal. Ilyenkor szépen hazaviszem az autót, leteszem a ház előtt, a többire nem emlékszem. Első ilyen este kérdés volt, hogyan jöjjön be a szobába a főnök úgy, hogy ne ébresszen fel. Kitaláltam, hogy a cipőmmel támasztom ki az ajtót. Nem nyílik ki magától, de simán benyit, ha akar. Hát, ilyen az élet itt Plovdivban. Igazából minden nap meglepődök valamin. Eddig se éltem burokban, úgy érzem, de ha van burok-on kívüli világ, akkor a felsőszintű üzleti és politikai körök világa az. Komoly, hogy látom egy-egy villanásra, de abszolút kivülálló vagyok. Úgy érzem, Isten megtart.

Most ilyen

Nagyon jó, elkezded írni a bejegyzést és már rögtön az első szavakon gondolkozol. Hogy fogalmazd meg, mi a lényeg (nagy nevetés hallatszik hátulról, mert még azt hihetnéd, ez utóbbi engem nem nagyon szokott érdekelni, pedig szokott..) Szóval, elérkezett a péntek. Jóval túl a felén, és egyre közelebb a hazaút. Ez elvileg úgy lesz, hogy szombat délután elkezdünk összepakolni és utána rögtön indulunk. Rendes az Istentől, hogy ezt megelőzte az idefelé vezető út, úgy látszik Ő is a fokozatosság híve. Most (itteni idő szerint 10:46, ha már a pillanat) egyébként egyedül vagyok a standunkon, a főnököm meg a tolmácsunk tárgyalni mentek.

2009. szeptember 30., szerda

Plovdiv - a szerdai mérleg

Nagyon fáradt vagyok. Új felfedezéseket teszek az energiaitalok világában, egy egy pillanatra bepillantást nyerek a Mennyországba is, de ott mindíg azt mondják, hogy aki nem alszik, az nem jöhet be.
Elmesélem, mi volt tegnap. Az egész onnan indul, hogy idén Magyarország a partner, így több magyar cég is kiállít. A Rubik kocka a fő attrakció. Meghívtak egy kockás gyereket, aki történetesen ismeri az én S. Máté barátom Balázs testvérét, akivel szintén jóban vagyunk a tábor óta. Szóval felhívtam innen és átadtam a telefont a srácnak, hogy adom egy ismerősét. Két kockás, ha találkozik az éterben. Nem gond, ha leírom a két fő témát: kocka versenyek és egyetem.. én egyikben sem vagyok valami nagy..
Van itt egy néptánc csoport, akik a nap folyamán többször fellépnek a standok közötti folyosókon. 3 pár és a zenészek. Mikor tőlünk nem messze táncoltak, utána megkérdeztem, nem innának-e egy kávét, vagy üdítőt. Erre kérdezték, hogy zenéljenek is?? Nem mondtunk nemet, csak bólogattunk. A vicces az volt, hogy nem mertek rálépni az ütésálló LED padlónkra. Mikor jeleztem, hogy bírja, két pár is elkezdett táncolni a másfél négyzetméteren. Hirtelen egy csomó ember, megálltak fényképezni, olyan hangulat lett azonnal. A vicces az volt, hogy az egyik főnököm néptáncol, a másik meg debreceni, a csoport pedig egy debreceni néptánccsoport. Hát ennyi.
Meg még az, hogy elég sokat vezetem a céges autónkat. Élvezem, nagyon jó kocsi, csak akkor gondolkozok el egy kicsit, amikor a pirosnál leesik a lábam a gázról a fáradtságtól. Egyébként a bolgárok normálisak, nem durvább a reggel egy Váci úti eseménynél. Elég gyors a tempó, ezt az autó fel is veszi, és jól lehet menni. Sajnálnak, hogy emiatt nem ihatok, de mondtam, hogy amúgy is elaludnék a sörtől, meg a kocsi megér ennyit. Egyébként sokat iszok nem alkoholosat.

Szeretettel és a pillanat örömével, hogy tudtam írni:
Jenci