Plovdiv - a szerdai mérleg

Nagyon fáradt vagyok. Új felfedezéseket teszek az energiaitalok világában, egy egy pillanatra bepillantást nyerek a Mennyországba is, de ott mindíg azt mondják, hogy aki nem alszik, az nem jöhet be.
Elmesélem, mi volt tegnap. Az egész onnan indul, hogy idén Magyarország a partner, így több magyar cég is kiállít. A Rubik kocka a fő attrakció. Meghívtak egy kockás gyereket, aki történetesen ismeri az én S. Máté barátom Balázs testvérét, akivel szintén jóban vagyunk a tábor óta. Szóval felhívtam innen és átadtam a telefont a srácnak, hogy adom egy ismerősét. Két kockás, ha találkozik az éterben. Nem gond, ha leírom a két fő témát: kocka versenyek és egyetem.. én egyikben sem vagyok valami nagy..
Van itt egy néptánc csoport, akik a nap folyamán többször fellépnek a standok közötti folyosókon. 3 pár és a zenészek. Mikor tőlünk nem messze táncoltak, utána megkérdeztem, nem innának-e egy kávét, vagy üdítőt. Erre kérdezték, hogy zenéljenek is?? Nem mondtunk nemet, csak bólogattunk. A vicces az volt, hogy nem mertek rálépni az ütésálló LED padlónkra. Mikor jeleztem, hogy bírja, két pár is elkezdett táncolni a másfél négyzetméteren. Hirtelen egy csomó ember, megálltak fényképezni, olyan hangulat lett azonnal. A vicces az volt, hogy az egyik főnököm néptáncol, a másik meg debreceni, a csoport pedig egy debreceni néptánccsoport. Hát ennyi.
Meg még az, hogy elég sokat vezetem a céges autónkat. Élvezem, nagyon jó kocsi, csak akkor gondolkozok el egy kicsit, amikor a pirosnál leesik a lábam a gázról a fáradtságtól. Egyébként a bolgárok normálisak, nem durvább a reggel egy Váci úti eseménynél. Elég gyors a tempó, ezt az autó fel is veszi, és jól lehet menni. Sajnálnak, hogy emiatt nem ihatok, de mondtam, hogy amúgy is elaludnék a sörtől, meg a kocsi megér ennyit. Egyébként sokat iszok nem alkoholosat.

Szeretettel és a pillanat örömével, hogy tudtam írni:
Jenci

Bulgária - Plovdiv

Kedves nézőink, megszakítjuk adásunkat és kapcsoljuk kollégánkat, aki Plovdivból jelentkezik.
Sziasztok! Most csak annyit írnék, hogy a főnököm laptopja van az ölemben. Negyed órája tudjuk, hogy a szállodában van wifi. Ugyanis a standon nincs és a drótnélküli elérés roaming díja elég magas. A fáradtság érzése új értelmet nyert, mikor egy éjszakát átutazva egész vasárnap a standot építettük öten. Reggeltől este fél tízig. Sokan azt mondják, az egyik legszebb. Jó érzés látni, hogy elevenedett meg az, ami egy héttel korábban csak látványterv volt a monitoron. Nem különösebben furcsa itt lenni, olyan, mintha Magyarországon lennénk, az autósok se rosszabbak. Lélekben készültem is az ittlétre, csak azt hagytam ki a számításból, hogy ahhoz ide is kell jönni és ez az út volt elég komoly. Tegnap két komplett adag vacsora után majdnem a tányérba esett a fejünk. Szóval tudtam, hogy nehéz lesz és talán emiatt van, hogy igyekeztem telefonon erőt meríteni (nem az akksiból). Szóval elkezdtem úgy érezni, hogy ez nem teljesen korrekt velük szemben, ezért ma reggel (ez se túl korrekt, itt egy órával korábban vagyunk) felhívtam két embert és imádságos lélekkel felkészültem a hétre.
Sokat vezetem a céges autót, amivel jöttünk. Jó kocsi, megszerettem, meg a kollégák is örülnek. Ez az egység :-)
Szóval nehéz, nagyon nehéz, de sok élmény van a pillanatokban!

Harnos Jenci riportját látták Plovdivból, Bulgáriábból.

Szombat

Ma van Közösségünk nagy tető ünnepe. Miután tavaly kiderült, hogy javításra, sőt cserére szorul az egész tető, összefogtunk és javarészt saját erőből megcsináltattuk (értsd: az egész Közösség) Ma van a kert rendbetétele, a ház takarítása és ha minden igaz, egy finom ebéd.
Ami miatt ez téma, az a tegnapi hazautam. Múlt héten elbúcsúztam a szeretteimtől, mert úgy volt, Bulgária előtt már nem találkozunk. Szerdán mégis szólt a főnököm, hogy a céges zakó mellé még kellene egy öltöny, az pedig itthon volt. Nagyon megörültem, mert amúgy is szerettem volna hazajönni! Ráadásul kiderült, hogy egy újpesti nyomda készíti az anyagot, amit kiviszünk, ezért is el kellett mennem. A tető témában elejétől érintve voltam, egy filmet is készítettem erről, és igyekeztem építeni azt a 'lelki templomot' amire Feri atya és Andor atya meghívtak minket. Szóval jöttem haza, hoztam Petit is Fehérvárról és úgy alakult, hogy beugrunk Agárdra két láda almáért, amit Ati anyukája ajánlott fel a karitásznak (erre Marika rögtön azt mondta, pont jó lesz szombatra) A lényeg, hogy ettől Peti úgy kezte érezni, ha kicsit is, de ő is hozzájárulhatott a mai naphoz. egyébként nem is kicsit, egyedül nem bírtam el a ládát, meg az egyiket be kellett zsákolni, az se egy emberes. Szóval szép látni, hogy a Jóisten neki is tartogatott valamit. És mindannyiunknak: két láda almát.
Jó érzés sokat kapni úgy, hogy mindezekről előtte lemondtam.

Balázs

Nemrég írtam Balázsról. A héten beszéltünk telefonon, tegnap meg láttam, hogy felírt az ő blogjára. Ráadásul nem először, július végi találkozásunkat is megörökítette. Ezeket csak azért írom, mert tavalyig egyáltalán nem ismertem, akkor táboroztunk először, idén pedig volt egy beszélgetésünk, ami mindkettőnknek sokat adott, új megvilágításba helyezve néhány dolgot, legalább is számomra. Amikor azt olvastam tőle, hogy Németországi utazása előtt a fogorvos betömte egy fogát, pedig csak úgy elment rutinellenőrzésre, nevettem, mert ha más közös nem is lenne, ez biztosan :-)

Zenéről, örök életről

A héten volt egy műsor az m1-en, napjaink pop zenéjéhez kapcsolódó halálesetekről szólt. Ez volt az, ami miatt leírom egy korábbi gondolatomat.
A műsorban az első Homonyik Sándor dala, az Álmodj királylány volt, amit a 17 évesen elhunyt Molnár Csilla emlékére írtak egyik zenész társával. Rögtön felveti a kérdést, hogy van az a világban, hogy egy lány ilyen fiatalon végetvet az életének, miután szépségkirálynővé választották. Emlékszem, amikor 8 évesen a nyáriszünetben a nagyszüleim utcájában bicikliztem fel le és valamelyik házból ez a zene bömbölt. Ahogy az énekes azt énekelte: kilálylány, l-el.
A második a Karthago volt, Takáts Tamásékkal, akik megírták a Requiemet, egyik koncertjükön elhunyt rajongójuk emlékére. "Volt egy fiú...Elindult a fiú a fények útján".
Végül az EDDA. Kun Péter emlékére született a Lelkünkből c. dal. "Lelkünkből szól ez a dal...Örökre velünk marad, őrizzük mosolyodat..."
Mindegyiket szerettem, dúdolgattam, de egyikről sem tudtam, miért születtek. Most pedig semmi kétségem, hogy a Jóisten segített ezeknek a zenészeknek jó számokat szerezni, mert tiszta volt a szándékuk. És a korábbi gondolat.
Sillye Jenő bácsi, Közösségünkben élő zenész, aki dalain kívül már hat misét is szerzett, idén nyáron megírta a hetediket. Ez gyászmisékre készült, de egyáltalán nem lehangoló. Az Örök életre való meghívásról szól! Jövő hétfőn, szeptember 28-án lesz az ősbemutatója, de ne keseredj el, ha nem hallhatod most. Itt Káposztáson még egy párszor fel fog csendülni és tudom, hogy ez fog erőtadni sokunknak, ha feltesszük a kérdést: miért..?

Peti és a busz

Peti - Jenci: 1 - 0 volt két hete, múlt vasárnap a Jóisten szépített, kihozta döntetlenre. De nem ám akárhogy!
Megbeszéltük, hogy együtt utazunk vissza, de ő csak Székesfehérvárig. Megvolt, hogy 22:30-kor indul a busza, akárhogy száguldottunk az autópályán (kb 130 a vége, 20 éves a kocsi..) a GPS sokáig nem akarta 22:38-nál alább adni. Végül kiderült számomra, hogy 10 perccel később is megy egy utolsó busz, de az megáll minden fánál, így mondta Peti. Ezt az információt egész a város határáig tartogatta.
Lényeg, hogy 22:33-kor fékeztünk le a busz mellett, Peti kipakolt, felszállt és egy óra múlva küldött egy sms-t, hogy az a feles busz volt, amit elért.
Érdekes, különös érzés volt a részéve válni ennek a történésnek!

Tejberizs

:-)

Bulgária

A cég kiállít szeptember végén egy nemzetközi kiállításon Bulgáriában. Két főnököm megy és visznek engem is. Eleinte azt hittem, hogy világot látni megyek, sokat fogok tanulni, meg ilyenek, de kiderült, hogy komoly feladatok várnak rám. Regisztrálni különböző eseményekre (a jelentkezési határidő lejárta után), elkészíteni a standunk látványtervét, amik mind szuper érdekes feladatok! A kiállítás alatt angolul beszélni egy csomó partnerrel, érdeklődővel, előtte összerakni a technikát, ami elég komoly (számítógéppel vezérelt LEDes képmegjelenítés, vezérelhető lámpatestek, zene). Nem is jövök haza jövő hét végén. gondoltam, ha lesz rá lehetőség és találok netet, majd naponta írok, ha úgy érzem, történt valami érdekes.

Jó

Atiról és Gyuriról már írtam. Főiskolára jártunk együtt, azután pedig ők lettek a ralis barátaim. Sokszor találkozunk valamilyen formában, vagy egyiküknél, vagy versenyre együtt megyünk valahova az Országban. Erre a hétvégére Gyuri meghívta két csoporttársunkat hozzájuk, és szólt nekünk is, hogy csatlakozhatunk. Másik Ati és felesége miskolci, Csabi és felesége pedig Gyulán lakik, szóval igen ritkán adódik ilyen alkalom. Én konkrétan Csabit 5 éve nem láttam. Szombaton csatlakoztam hozzájuk. Egy szuper kirándulással kezdtük a napot, úgy nézte ki Gyuri az útvonalat, hogy pont ebédre érjünk vissza. Felértünk egy magasabb helyre, ahonnan egész jó kilátás nyílt a még magasabb csúcsokra (Pilisi viszonylatban) és a környékre. Érdekes volt, hogy mindenki megpihent, nem is voltunk annyira fáradtak, mégis kicsit maradni szerettünk volna. Volt egy hangulata ennek a kirándulásnak, az biztos! Mikor visszaértünk, Gyuri nővére megkérdezte, elvinném-e a karitászba a babaruhákat, amiket felajánl? Ilyenre nem szoktam nemet mondani. Mindíg az van, hogyan fejezzem ki egyszerre, hogy milyen jó, hogy eszébe jut a karitász, hogy ennek mennyire fog valaki örülni, hogy van remény, amíg ilyen emberek vannak és mindezt tömören. Csabiék is mondták, hogy vannak időről időre ruhák, cipők, amiket nem viselnek már. A parkettás történet jutott eszembe és javasoltam, hogy ott Gyulán keressenek megoldást, ki tudja, mi születik belőle. Meséltem unokatesómékról, akik a tágabb családból az évek alatt több, mint tíz zsák ruhát hoztak/küldtek Mosonmagyaróvárról azért, mert egyszer megérintette őket valami ebből.

Lalika

Nagyon sok minden történt előző hétvégén, a vasárnap életem eddigi egyik legnehezebb napja volt életem eddigi (mondhatom) legnagyobb bizonyosságával affelől, hogy ha hittel kérem/kérjük a Jóistent, csodálatosan van jelen köztünk. Így indult a hét, hétfőn találkoztam apukámmal, aki egy konferencián volt a Balatonnál, kedden itthon voltam a hittanos megbeszélésen, szóval tele voltam élménnyel és örömmel! Szerdán kimentem a Fonyódligeti strandra, mintha éreztem volna, hogy az utolsó szép derült égboltot láthatom. Leültem a parton a kőre, néztem a kiskacsákat, a Napot, ahogy egyre alább ereszkedik, a vizet, ahogy fellélegzik így szezon után. Nem messze tőlem egy padon ült három idős ember. Egyikük unokája pedig föl le szaladgált a füvön. Ő volt Lalika. Onnan tudom, hogy hajókürtöket megszégyenítő hangerővel és ércességgel kérdezte a nagymamája, hogy Lalikaaa, nem fááázol?? Mondta, hogy nem. Azután talált egy botot hosszú hínárral a végén, azzal kezdett pecázni. Elszaladt mellettem, nevettett. Néztem a kissrácot, gondoltam magamban, bezzeg neked semmi gondod az életben, semmi nem nyomja a lelked. Ha van is kislány az iskolában, aki tetszik neked, és meghúzod a haját, ha nem úgy reagál, mondhatod, hogy bocs' véletlen volt. Érdekes volt rájönnöm, hogy én is voltam ekkora, és Lalika is lessz akkora, mint én, sőt, talán még nagyobb is. Akkoriban az én kicsi világomban is úgy éreztem, átlátom a világot, legalább is azt a részét, ami érdekes volt belőle. Rájöttem, hogy hinnem kell a Gondviselésben, meg kell tennem a saját lépéseimet, Istenre bíznom ezeket és kinyitni a szívem, hogy mire is lesz jó ez az egész. Lalika sokat segített nekem ott a parton. Isten áldja meg érte!

Megállok egy pillanatra

Nem tudom pontosan, ki mindenki olvassa ezt a blogot. Valószínű, nincsenek túl sokan, de akkor se tudom. Nem tudom azt sem, kiknek kell magyarázkodni, ha valamit nem értenek, vagy esetleg félreértenek. Az előbb elolvastam az Istennel való találkozás élményéről szóló bejegyzésemet és rájöttem, hogy az utolsó mondat simán félreérthető. Mert nem csak rólam van szó, szerintem bárkiről, aki magában keresei a Teremtőt. De ha elkezdenék magyarázni minden mondatot, nem lenne az egésznek semmi értelme. Örülök, hogy valaki olvassa ezeket a sorokat, mert ez azt jelenti, életre kelt egy új formája a kapcsolatnak és rábízom a Jóistenre a félreértett mondatokat, gondolatokat, azt remélve, a Szentlélek idejében rendbeteszi, ami összekuszálódott.
Kérem ezért.
Megdöbbentő volt számomra, hogy az egyik blog gyártó ismerősöm mennyire hasonló kérdésekkel néz szembe időnként. Egyáltalán nem vonok párhuzamot, csak érdekes volt felfedezni, hogy van bennünk hasonlóság.
Sok dologról írsz, amit megélsz, vágysz a mélységre, de hamar a határokat kezded feszegetni. Ha történt veled valami és nem egyedül voltál, nagyon valószínű, hogy más is volt ott. Nem biztos, hogy ő örülne, ha itt látná viszont az eseményeket. Vagy ha egyedül éltél meg valamit, amit talán még magad sem hiszel (persze titkon örülsz, mert remélted, hogy Isten végtelen szeretetében nem csak Barátok közt-i magasságokba lehet emelkedni, hanem kicsit feljebb is..) és egyszerűen félsz, hogy azt gondolják mások: nem vagy normális. Félsz lecsupaszítani magad. Pedig előbb utóbb úgyis sor kerül rá. Lesz egy pillanat, amikor Jézus előtt nem lehet mellébeszélni. Addig pedig lehet szerepeket játszani, álarcok mögé bújni, vagy éppen levetni ezeket.

Ősz

Hol van a napsugár,
Mikor beborul az égbolt?
Hol van a fény?
Nem is olyan rég volt.
Ősz van, tél közeleg.
Csak megyek feléd,
Egyre közelebb.
Elmúlt a nyár, mégis
Hozzád fohászkodok.
Szívembe látsz, nem kérded miért.
Új tavaszért, új életért.

Isten

Amikor valakiben találkozol Vele, bizonyossággá lesz, amiért egyszerűen csak hálát adhatok és amitől hirtelen millió színben tündököl a világ. Sose értettem, hogy lehet különválasztani Istent a minket körülvevő világtól, nem beszélve az EMBERtől. Miért kellene minden(ki)t hátrahagyva keresni a Teremtőt, amikor pont azokat hagynánk magunk mögött, amikben benne van.
Az más, ha magamban akarom megtalálni. Mert ehhez tényleg csend kell.

Ha tüzet gyújtanánk

Sokszor előfordul, hogy az, ami az egyiknek nem kerül szinte semmibe, a másiknak nagyon sokat jelent. Így esett szombaton, amikor mentem haza, láttam, hogy a szomszéd kirakott a lépcsőházba egy csomó bontott parkettát. Eszembe jutott, hogy 'karitászos' Marika több újpesti családnak is szokott segíteni tüzifát szállítani. Elkértem tőle a kisbuszt, a szomszédtól a parkettát és már repítettem is. Kb. a harmadik kört pakoltam le a másodikról, amikor meglöktem egy csokor szegélylécet, mire kijött a szomszéd megkérdezni, hogy segíthet-e. Közben meséltem neki a Karitászról, meg arról, hogy ennek a fának nagyon fog örülni a család. Akkor jött rá, hogy úgy tudott segíteni, hogy nem esett nehezére. Első alkalommal találkozott a karitász fogalmával, de ahogy elnéztem, nem utoljára. A cserépkályhás családfő mondta, hogy mikor meglát a kapuban, mindíg tudja, hogy valami jó fog vele történni. Én meg mondtam neki, hogy bármit bárhová elszállítok, ha vezethetem a kisbuszt :-)

Egy rövidke ebédszünet..

..erejéig megosztom veletek, mi történt mostanában. Voltam otthon tegnap este. Hihetetlen, de sikerült odaérni az évkezdő felnőtt hittanos csopvez megbeszélésre. Ebben az volt a jó, hogy a kisifi hittan után volt, úgyhogy találkozhattam az ifjúsággal is! Annyira megörültek, hogy arra gondoltam, legközelebb igyekszem hamarabb felérni és belopakodni legalább a hittan végére. (ne csodálkozz, ha most azt kezdenéd gondolni, hogy ez hülyeség, mert úgyse tudok végig ott lenni, ráadásul nem vagyok benne a csoportban. - Te gondolod jól)
Alapozóból Katekumen I. lettünk, tehát megyünk tovább a csoporttal. Összeültünk kis körbe, mindenki elmesélte, mi van vele mostanában, én is próbáltam tömör lenni, és inkább a dolgok (mély víz) lelki oldalára tenni a hangsúlyt, mint elveszni a részletekben.

Éjszakai futás..nekik, nekem parkolóhely keresgélés

Lehet, hogy nekem is futnom kéne kicsit gyakrabban. Ati, Gyuri meg a barátaik részt vettek szombaton a Budapest éjszakai futáson. Megbeszéltük, hogy előtte találkozunk a Roosvelt-téren. Eleve ott kezdődött, hogy a rakparton beállt a forgalom. Sorban fordulgattak meg az autók. Mire megfordultam, éreztem, szólnom kell mindenkinek, akit érek, hogy nem érdemes álldogálni. Volt a sorban egy öreg Merci (hallod, Csikós?!) hátsó ülésen kisgyerek aludt, azonnal szóltam nekik is. Az Arany János utcáig visszamentem letenni az autót. Éppen rajt előtt értek a híd lábához, de egyik srácot sem láttam elfutni. Lemntem a Rakpartra, ott Gyuri megismert, mikor elfutott mellettem. Állítólag megörült és még jobban rákapcsolt :-)
Miután beértek a célba, találkoztunk, beszélgettünk, örültünk. Én a csokinak, amit Atitól kaptam. Nem tudta, de reggel óta nem ettem. Jól esett, utána megittam rá egy liter vizet.
Gyuri elvitt az Arany János utcáig. Érdekes volt, ahogy megszólalt: 'kicsit megkeveredtem itt a házak között, nem tudom, hol vagyunk'. Kiszálltam, pont abban a kereszteződésben voltunk, ahol hagytam a kocsit (ez olyasmi, mint a szögletes tortapapíros történet).
Hazavittem ati barátját Dunakeszire, utána irány haza. [Ati barátjáról egy gondolat a következő bejegyzésben.]

Máriakálnok

Kálnok Mosonmagyaróvártól keletre van nem messze. Nagyon szép kis falu. Anyukám még lánykorában (Ő mondja így..) járt a Nagymamámmal és az ő kálnoki barátnőjével a szeptember 11-hez legközelebb eső vasárnapon a kis kápolna búcsújára. [írok majd erről a néniről, ha kicsit összeszedtem a gondolataimat] Régről emlékszem, ahogy az okker sárga Wartburggal Apukám vitte a Nagymamámat. Én kiszálltam a kocsiból és néztem, hogy borulnak ránk a platánok (akkor még nem tudtam a nevét, csak hogy nagyon magasak voltak a fák), hogy vezet az út a kis kápolnához.
A fák most is magasak, a kápolna is áll és most már én is ott vagyok a misén minden évben (Hál' Istennek, hiszen Ő küld mindíg meghívót). Ott mindíg történik valami. Egyik évben eleredt az eső, majd zuhogni kezdett. Ott állt a pap, a ministránsok mögötte és mindenki bőrigázott. Kimentem egy esernyővel és negyed órát álltam a pap mellett. Akkor egy néni odajött és odaadta a családi esernyőjüket. Mint a gomba mesében, a végén mindenki aláfért, még a mise könyv is. Rég volt.
Tegnap még a mise előtt rosszul lett egy idős bácsi a kórusból. Ketten közrefogták, de igazából senki nem lépett semmit. Se telefon, se segítség. Sokan észre sem vették. Elkezdett komoly lenni a helyzet, keze, arca lezsibbadt. Most a Közösség lelkigyakorlatán szó volt az életmentésről, ez még most is élt bennem. Szaladtam, apu adott telefont, mentőt hívtunk. A bácsi közben kicsit jobban lett és győzködte a feleségét, hogy minden oké. Láttam, hogy szegényke nem tud mit kezdeni vele, sajnáltam őt, mert a bácsi elég önfejű volt. Erre lezsibbadt megint. Akkor kezdte ő is komolyan venni. Beszélgettem vele is meg a nénivel is. Néptáncos hagyományőrzők, a néni nagyon kedves, a bácsin látszott, hogy valamikor nagyon daliás legény volt. Jött a mentő, Apu kiment elé, hogy betaláljon a platán soron, és elvitték a bácsit.
Hálát adtam, hogy ilyen közel vagyunk a kápolnához, Mária biztosan itt volt a közelben. Ezzel együtt nehéz volt, mert a nénit nyugtatni kellett, a bácsit meg meggyőzni, hogy hiába van jobban, ez komoly is lehet. A doki azonnal elvitte, akkor megnyugodtam, hogy jó helyen van és nem hiába hívtuk őket.
Volt még egy érdekes momentum. Apu közben a kezembe adta a kocsi kulcsot, ami nem sűrűn fordul elő.

Hogy ne csak jót magamról

Tegnap elfelejtettem szólni Drakesznak, hogy korábban kell visszaindulnom, így nem tudtuk összehozni a leutazást. Ennyi a mondanivaló. Most pedig a magyarázat: Mire szombaton hazaértem, délután 4 óra volt. Tele volt a fejem meg a szívem sokmindennel. Vasárnap elutaztunk Máriakálnokra, onnan vonattal jöttem haza, hogy időben elindulhassak. Közben tele volt a fejem meg a szívem sokmindennel. Már a kocsiban ültem, mikor Petivel beszéltünk.
Szóval van mentség, de akkor is. A lényeg, hogy tegnap elfelejtettem szólni Drakesznak.

Olyan EGY-szerűen..

Azzal kezdem, hogy Drakesz barátomnál vagyok Veszprémben. Megbeszéltük hétvégén otthon, hogy találkozunk és megnézzük a Magyarország-Portugália selejtezőt.
Igazából arról szeretnék írni, hogy találtam rá az új albérletemre, ami téliesített. Tegnap a fonyódi Spárban nézegettem a hírdető falat, láttam két nagy 3 szobás kiadó házat, meg egy telefonszámot, aki pont ilyet keres. Ott álltam, felhívtam, kérdeztem, érdekli-e, mmondta, hogy igen, így megadtam a számot. Ezt meghallotta a boltos, aki pont a saját lakáshírdetését készült kitenni, de sajnos az is túl nagy volt nekem. Beültem a kocsiba, megcsörren a telefon, az az illető hívott, akit én az előbb. Azt mondta: az előbb én segítettem neki (kiderült, hogy egy régi ismerősének a hírdetése volt), most ő segít nekem, és megadott egy telefonszámot. Na, ezt a takaros kis házat néztem ma meg, és úgy néz ki, meg is állapodtunk. A címben nem szerettem volna elbagatelizálni azt, hogy október közepén már valószínűleg befagyna a nadrágom, hanem arról szól, hogy Isten mennyire egyedien, Rá jellemző csodálatos utakat talál a helyzetek megoldására. A mostani nyaralóról és az elmúlt két nehéz napomról majd később..

A döntésekről

Tavaly tavasszal jöttem rá, hogy onnantól számítok felnőttnek, amikor saját döntéseket hozok és azért vállalom is a felelősséget. Most olvasom azt a könyvet, amit korábban említettem egy rokonunk (Dr Harnos Imre) kapcsán, és Szénási Zsolt (Shito-Ryu Karate, Kyusho Jitsu) egyik gondolata ütött meg: 'Azzal viszont mindíg tisztában kell lennünk, hogy döntéseink a sajátjaink és nem a körülményeké. Ahogy döntéseink körvetkezményei is a mieink lesznek.'

Egy jelentéktelen apróság

Anyukám sütött sütit (nem a szilvásat..) valaki születésnapjára és szépen tortapapírra szerette volna rakni. Nem volt kerek tortapapír, csak szögletes, de nem szerette volna téglalap alakú tálcára tenni valamiért. Végülis kénytelen volt, de ami a legjobb, hogy kockára kiszámolva annyi süti volt, hogy végigrakva pont kijött a tálcára. Ha nem problémázunk előtte, észre sem veszem, hogy a Jóisten ezt ilyen szépen elrendezte. Eszembe is jut időnként, hogyan is hihetném azt, hogy nincs 'közel' Isten, amikor még egy süti kitálcázásra is az utolsó szeletig odafigyel.

A kommunikációról

Tegnap láttam a konyhában egy doboz szilvalét, amit elég ritkán lehet kapni, de ha igen, akkor valamiért akciós. Szóval kérdeztem Anyut, hol vették a szilvát? Mondta, hogy a piacon. Mondom, a piacooon? Mióta lehet a piacon ilyet venni? Akkor már Apu is beszállt és mondta, hogy tudod, a piacon vannak ilyen standok és ott lehet szilvát is kapni. Nem értettem, de gondoltam, inkább hagyom a dolgot. Ma délelőtt látom, hogy anyukám szilvás sütit süt. Kérdezem, honnan van a szilva. Mondja, hogy tegnap már mondta, hogy a piacról. Jaa, hogy ez vana piacról, és akkor honnan van a szilvalé? Az meg a Spárból. Hát így jártunk itthon.

Garázst festettünk

Ma délelőtt hazajöttem. Tudtam, hogy a szüleim betervezték a garázs kifestését. Délután nekiálltunk és sötétedésig szépen befejeztük. Nagyon jó volt ránézni, mikor kész lett. Apukám azt mondta, hogy szinte vakította, mikor beállt a bekapcsolt fényszórókkal. Apukám a polcokat szerelte le-fel, anyukám az ecsettel tett-vett én meg a hengerrel toltam. Két éve egy barátomnál festettünk ki hárman (Ati, Gyuri és én) egy hétvége alatt, mondjuk abban benne volt egy szombat esti fürdés a Velencei tóban, ami ma hiányzott. Lényeg, hogy a szüleim örültek és én is.
A garázsról még annyit, hogy 20 éve szerettek volna egyet. Apukám azért, hogy beállhasson a kocsival, anyukám meg ezt-azt berakni. '87-ben egy másfél szobás lakásból költöztünk, és az volt a kérdés, hogy szekrénysor a nagyszobába, vagy garázs bérleti jog. Mikor nyáron meglett a garázs, nem volt nagy felhajtás, újongás, csak egyszerűen nagyon örültek neki.

A jókedvről

Vacsoráztunk, a híradó után még ment a tévé, pont egy kutyaeledel reklám: 'a kutyák egészsége és jókedve a pocakban kezdődik.' Mondom, hogy az enyém is ott kezdődik. De én nem vagyok kutya. Pedig de szerettem volna az lenni. Emlékszem, mikor gyerek koromban a papáméknál voltunk hétvégén és vasárnap délután indulni kellett haza. Nekem még nem volt készen minden leckém, lehet, hogy egy verset is meg kellett még tanulni, meg a dolgozatra is készülni. Na, olyankor irígykedve néztem Morzsit, hogy ő itt maradhat egész héten, csak szaladgál, meg alszik. Néhány éve ütötte meg a fülem az a gondolat, hogy Isten azzal emelte ki az embert az állatvilágból, hogy szabad akaratot adott neki. Elcsodálkoztam, hogy ennyire szeret. Egy állat sose gondolkozik ilyesmin, ő csak él, szigorú törvények szerint, továbbadja az életet, azután meghal. Se neve, se emléke pl. egy bogárnak, vagy egy madárnak. Erre itt vagyok én, eldönthetem, hogy szeretem-e azt, aki teremtett engem, aki szeret. Választhatok, hogy követem-e a törvényeit. Igaz, hogy ha követem, rövidesen rájövök, hogy így érdemes élni, mert nem nagy dolgokról van itt szó, amire leesik az ember álla, hanem kicsi hétköznapi dolgokról, amikben pillanatról pillanatra ott van Isten. Dönthetek úgy, hogy nem követem, simán végig nézi, hogy leélem úgy az életem, hogy akár egy percet nem adtam neki belőle. De olyankor segíteni se nagyon tud. Hogy tudna, hiszen mindent megtett úgyis. A Fiát adta, Önmagát mutatta meg, ami mindenre válasz, amit egy életen át fel lehet tenni.
A jókedv, az öröm a pocakomban kezdődik, de azon túl odáig ér, ahol látom, hogy a Jóisten szeret. Akkor is, amikor a pocak esetleg nincs tele, mert akkor is van remény, hogy egyszer tele lesz.

A találkozásokról

Vannak szép találkozásaim. Van, hogy nehéz. Vagy előtte, vagy közben, de azért még szép. Az emberekkel, Veled, veletek és az Istennel. A kocsiban pl. csak az Istennel, meg Macival, akivel már bejártuk a fél világot.

Fa, cipő, pirító...kacsa

Volt régen ez a nagyon debil kóla reklám. Most a lényeg a harmadik, a pirítós. Van a nyaralóban, ahol vagyok, egy kenyérpirító. Mindíg szerettem volna egyet. Vettem SPAR szeletelt félbarna kenyeret és azzal tolom. Hihetetlen, de pirítóst van kedvem reggel is enni, így minden reggel reggelizek. Találtam a boltban vaj ízű vajat, mondván az igazi nehezen kenődik (nem gondoltam arra, hogy meleg lesz a kenyér..)

120km/h

67m 2mp alatt. Egyszer pilledtem el autópályán, de utána egész hazáig ezen gondolkoztam. Egyik, hogy mekkora utat tettem meg közben, másik, hogy most már valóban megértem azokat, akik megélték, hogy örülni tudnak annak, amit Mástól kaptak. Amikor tényleg nem rajtad múlik, de kapsz még egy esélyt. Kezdened kell vele valamit, hogy értelmet adj az új életnek.
Szeretnék egyszer írni arról, mit gondolok az Isten akaratáról, amiről annyit beszélünk Káposztáson. De azt hiszem, még nem látom annyira egyszerűnek, mint amilyen. Nagy utakat jártam be (képletesen és a valóságban is), hogy megkeressem, mit akar velem Isten. Mostanában kezdem úgy látni, hogy ez mindennél egyszerűbb: azt, hogy szeressek. És úgy érzem, ez valahol az értelme. Szeretnék egyszer tisztán látni.

A hétvégéről

Pénteken letoltam a szekeret Fonyódra néhány dolgot megbeszélni meg egy bátortalan próbálkozást tenni albérlet témájában. Hazafelé meglestem a Nagycsaládos nyaralóházat Ordacsehiben, mikor eszembejutott felhívni keresztapámat, hogy nincsenek-e véletlenül itt a szomszédban? Itt voltak, 20 perccel később együtt fürödtünk a gyerekekkel a strandon. Nekem ez volt idén az első Balcsim. Ilyenekből látszik, hogy öregszik az ember, hiába borotválkozik meg időnként. Szombat munka és egy nagyon szép Találkozás (nagy 'T' vel, amikor már Istennel is találkozol abban az emberben, igazán szép), vasárnap azon gondolkozás, hogy ennyi idő alatt hogy végzek mindennel és egy szép mise, hajnalban egy nagy lépés, hétfőn az utolsó nap a cégnél (hihetetlen, hogy mennyire jó emberek dolgoznak együtt!)

Fonyódról...az első

A céges gépen születik a bejegyzés (már a munkaidő után). Tegnap leköltöztem Fonyódligetre a Szabó hásziendára, pótanyukámék nyaralójába. Mivel ez nem fűthető, erősen motivált vagyok egy másikat találni, de azonkívül fantasztikus! Megérkeztem este és Zsuzsa néni meg Laci bácsi körbemutattak mindent, ami lényeges az elkövetkező kb. 1 hónapra. Jártam már itt egy párszor, mégis úgy álltam ott, mintha az első alkalom lenne. Itt vagyok, van helyem, vacsorám (Zsuzsa nénitől). Mikor elmentek és egyedül maradtam, nagyon erős volt az érzés, hogy nem vagyok magamra hagyva. Lényegében mégsem vagyok egyedül. Hiszen hogy hagyhatna magamra, aki idáig hozott??
Ma megkaptam az első munkám, voltam üzemorvosnál és azóta a következő feladaton dolgozom.
Hazafelé bevásárolok, utána kajázok. Pont, mint otthon, pont, mint minden normális ember. Csak valahogy az utolsó előtti szó sántít egy kicsit.

Szóval elkezdődött életem leghosszabb utószezonja a Balatonon.