Virágos néni

Azt tudtam, hogy a virágok szépek. Azt is, hogy a nénik vagy szépek, vagy nem annyira.. Azt viszont nem, hogy egy virág tehet széppé egy nénit. (A telefonomba írtam egy emlékeztetőt erről néhány hete.)
Ültem a kocsiban, vártam és közbe rádiót hallgattam. Elment mellettem egy néni a járdán, akinek nem volt szép a haja (nem volt megmosva szerintem régóta) és a lába se volt valami szép. Előttem átment az út túloldalára és a kapualjban lévő virágágyásnál - amit akkor vettem észre - beleszagolt a virágokba. Az egyiknek a szirmába teljesen beletemette az arcát. Megszépült.

Lepányvázva

Lakik egy bácsi a házunkban, aki ponyva alatt tartja az autóját. Hónapokig azt sem tudtam, milyen autó, annyira gondosan le volt takarva mindig, hogy még a kereke se látszott ki. Hétvégén láttam a bácsit, meg a kocsit is. Egy ezüst Matiz szunnyad a ponyva alatt. Amikor ott jártam, éppen gumipókozta le az egész építményt.

Nekünk is volt ponyvás autónk. Ez akkoriban a garázs alternatívája volt. Akkor még nem volt napi használatban az autó. Nem csak a miénk, hanem úgy általában sem. Amikor elutaztunk, a fürdőkádban pihent a ponyva. Egyszer elvitte a szél, elsodorta az utcában, a szomszédunk hozta vissza. Rendes volt tőle.

Néztem az öreget egy pillanatig, ahogy takargatta le a kocsit. Felért egy időutazással.

az Opel

Elkezdett tetszeni az Astra, amit tavaly december óta vezetek. Ez előtt két olyan autóm volt, amiket már a vétel előtt szerettem, erről meg csak annyit gondoltam, hogy "jó kocsi". Nem azért, mert kéccázzal bír menni faluban kanyarban, hanem mert Apukámé volt, aki egyszerűen csak vigyázott rá.
Érdekes, hogy hogyan látják ezt mások. Vodás Ati barátom írt pár sort a szülinapomra. Ebben a levélben azt fejtegette, mekkorát változott a világ, hogy 30 lettem. Pl. én vezetek Opelt és Apukám Golfot. Hát igen.
A második olajcseréje lett esedékes mostanra, meg a jobb első kerékcsapágy. Márkaszervízbe konkrétan rá való tisztelettel vittem. Gondoltam, ha már egyedül többet ér, mint a másik kettő együtt, legalább ez meglegyen.
Külön téma, hogy mostanra már székes fővárosunkban és vidéken is megjártam néhány szervízt, amik még hírből sem hallottak "márkás" testvéreikről, mégis tudtak valamit a srácok, mesterek.
Én persze nem tudtam megvárni, ahogy ő szokta, éppen ezért érte kellett mennem. Ott ált a parkolóban, rásütött a nap, le is volt mosva és rájöttem, hogy szép.

Szeretni a felebarátomat

Ez volt ma a felnőtt hittanon. Hát ezért jövök haza minden kedden este. Mert egy dolog lenni valahol, egy másik spórolni, de ha belegondolok, mennyi mindent adtak a többiek és mennyit adott Isten ezalatt, és ehhez én csak autóba ültem és jöttem. Útközben megélhetem azt, amit a fotelban ülve nem tudtam. Hogy velem van.

Első hó

Van első szerelem, nekem óvodában volt... első csók, ez a számon, első osztály, ez az iskolában (innentől már erőltetett lenne folytatni, bla bla..) és az első hó. Ez pedig Parádon :) Örltem, a tréning szüneteiben kint álltam az épület előtt és néztem a végtelen égbolt bátortalan próbálkozásait, ahogy a hómadár álmosan bontogatja szárnyait. Ma estére pedig volt másfél centi hó a kocsin. Öröm volt letakarítani. Dehát, aki nem takarít, annak majd a Jóisten ad munkát :)

Az energiaitalokrol

11-kor elindultam csokiert a varosba. Ha latnad, ertened, hogy miert.. A boltban pedig beszelgettem nemetul a biztonsagiorrel, aki 19 evet dolgozott kint es jovore megy vissza. Ugy mondta, zisaheitsz dienszt. Igy 's'-el. Siman Frankfurt :)
(Zicherheitsdienst, ugye Balazs, igy irjak odakint? :)
2-kor kelunk holnap, de ittam 3 kolat a vacsorahoz es nem vagyok almos.
Mikor setaltam, elgondolkoztam, milyen erdekes ez az energiaital-jelenseg.
Ha nem vagy faradt, ugyse' iszol, ha meg faradt vagy, inkabb pihenni kene, elvileg.
Amugy is gaz szavak azok, amikben benne van az ital szo. Italozik, tejital, ilyen olyan izu ital..
Ma eltunt a standrol egy aluminium uveges energiaitalom. Egyebkent pont olyan ize volt, mint a piros bikanak, nem reklamot akarok csinalni neki, de kezeben van a vilag osszes faradt es szomjas ifja..
Ma este pakoltunk be az utanfutoba. Hogy ez mennyire faraszto, arrol csak annyit, hogy hazafele, mig a fonokom a kozvilagitast fenykepezte, en egy koborkutyaval beszelgettem. Mar ment egy ideje,mikor Gabor megkerdezte, hogy: ja, a kutyanak mondod. Ilyenek, hogy ne menjen ki az utra, meg hasonlok.
Akinek van vamos ismerose, az vagy ne olvasson tovabb, vagy segitsen. Nem teljesen vagyok kepben, hogy jutok haza a cuccal, mert nem egeszen ugy vamoltunkki, mint eredetileg terveztuk. Ennek lehetnek kovetkezmenyei hazafele. Meg egy dolog. Idefele a hegyeken keresztul jottunk Tetovobol Tiranaba. Ma hallottuk valakitol, hogy az egy veszelyes ut es visszafele menjek inkabb Durres fele. Pedig nem is fogomlatni a tengert, hiszen meg sotet lesz. Ennyit arrol, hogy vigyazott rank a Joisten. Nem is tudod, hogy veszelyes a hely, O pedig vigyaz rad. Koszonom, Joisten!

Albánia harmadszor

Tegnap azt mondta valaki, minden rendben lesz, csak nehogy igazoltassanak útközben. Egy kicsit elkezdtem parázni az úttól. Hirtelen elgondolkoztam, mennyire könnyen mondtam igent az egyedül tervezett visszaútra, mindenkit én nyugtattam meg, hogy sima lesz, most pedig elkezdtem félni?!
Megálltam egy pillanatra, és az alapoktól felépítettem újra, miért is megyek, (bármi történjen is, végig Isten kezét fogjam), miért nem is félek igazából (Jézus mondta: ne félj! és ez már sokszor lendített át, volt, hogy kritukus helyzetekben). Folyamatosan alakulnak a földi velejárói, utánfutó, vámpapírok, szállás, egyebek. Szerettem volna ott lenni kedden a hittanon, kicsit feltöltődni, a Többiekkel lenni, és majdnem nem sikerült. A gépem tönkrement és vele eddigi munkáim, legutolsó határidős tervezésem. Gyakorlatilag elölről kellett kezdenem a majdnem kész munkát. Végül az utolsó utáni pillanatban mégis elindulhattam. Azt éltem meg, a Jóisten már most velem készül az útra, látja minden lépésem. Gyorsan mentem a ködben egész Érdig, ahol beállt minden sáv egy baleset miatt és elvesztettem az addig megnyert perceket. Kikristályosodott abban a pillanatban, mennyire Istentől függ minden. MINDEN.

Ati, Ati, Ati

Mintha minden Atiról szólt volna a napokban, pedig igazából nem, csak sok érdekeset, szépet, meglepőt éltünk meg együtt az elmúlt napokban. Hétfőn délelőtt felhívott telefonon, hogy aludhat-e nálam aznap. Először azt hittem, hülyéskedik, mert pont ugyanezt kérdeztem tőle múlt hét csütörtökön ugyanilyen váratlanul, de azután kiderült, tényleg találkozunk. Munka után találkoztunk, ettünk valamit vacsorára és megkérdezte, van-e kedvem "mérni"? Igazából, amióta ezt csinálja - mobil hálozat térerőt mér - mindíg érdekelt, milyen is ez. Nem maga a mérés, hiszen a világítást sem a fotonok meg az elektronok miatt szeretem, hanem azért, mert járja az országot, a legkisebb falu legutolsó utcáján is végigment, hol traktor húzza ki a sárból, hol meg még az sem a hóból, szóval érdekes. Beültünk a kocsiba, elmentünk a következő mérési pontra, mértünk, dokumentáltunk, visszafelé vezethettem az autót. Este tökmagoztunk és elmeséltem neki, hogy úgy érzem, nem a munka miatt vagyok itt Fonyódon. Ilyen formán neki először és meg is lepődtem, hogy hangzik ez kimondva, mert eddig csak magamban hallgattam a 'hangot'.

Na, egy rövid bejegyzés..

Itt ülök Ati céges autójában (ez nem a klasszikus manager jellegű céges autó, hanem egy gázolajszagú melós gép) szóval nálam alszik az albérletben ma este, és gondolta, mekkora jó lesz eljönni és lemérni az egyik pontot. Majd egy nyugodtabb pillanatban kibontom a rejtélyes szálakat, de most megígértem, hogy rövid leszek. Itt valahol Lelle alatt az út szélén járó motorral, fent az éterben.

Albánia másodszor

Ahogy egyre jobban beleásom magam az albán út szervezésébe és a szállítás részleteinek a felderítésébe, látom, ahogy különböző helyekről mennyi segítséget kapok. Sokszor olyanoktól is meglepő módon, akik nem is ismernek, csak egyszer beszéltünk telefonon. Úgy érzem, a megfelelő vám ügyintézés sokkal kritikusabb pont lesz, mint a haza vezető 1200 km. Meg az, hogy mennyire sikerül majd tényleg együtt utaznom a Jóistennel.

Kultúr est

Jó találkozás, jó beszélgetések, jó zene -- Mikszáth Téri Galambok nyomták, tényleg ott volt. Vagyis Pál Ferenc atya előadásait látogató baráti kör bulija. Óriási volt! De ahogy minden más is, ez sem a keretek miatt, hanem a szív és a lélek, ahogy megtölti. Egy hittanos Testvéremmel és három közösségi Testvéremmel is találkoztam, utóbbiak igaziból egymás testvérei. Hát, eddig a találóskérdés. Jó volt. Hazaindulás előtt szóltak a szervezők, hogy vigyen haza mindenki valakit, de legalább ki a szigetről (mert a Hajógyári szigeten voltunk). Elindultam a kocsi felé, egyedül, de utólértem két lányt. Éppen nekiindultak a fás résznek, mondom, elviszem őket. Elhatároztam, hogy egész hazáig, mire kibökték, hogy Havanna, de azt nem is mernék kérni. Felnevettem, hogy kérni, azt én se merném, de a Jóisten olyan, hogy fél egykor kitörli az álmosságot a szememből, és lerőpít Délpestre. Amúgy is szeretek este menni a városban, különös, tiszta pillanatok adódnak ilyenkor. Örültek, és bizonyossággá vált nekik a Gondviselés, nekem pedig fantasztikus volt, hogy a részesévé válhatok ennek a számukra csodának.
És a leendő Bérmakeresztfiam!! Aki az egyik főszervezője a társaságnak és már nyáron sokat mesélt Pál Feri atyáról.

Vadépuszta

Ez a kis falu Kaposvár és Fonyód között van, nagyjából félúton. (egyik fele az út egyik oldalán, másik a másikon, nem néztem térképen a távolságot..) Mivel Kaposváron aludtam, reggel onnan indultam dolgozni. Ahogy megyek az úton, látom, hogy mennyi ember áll a buszmegállóban. Le is lassítottam, mert egyszerűen lelógtak a járdáról. Rájöttem, mennyire jó dolgom van a kocsiban, meleg is van, nem is kell rá várni, próbáltam azt a pillanatot ezeknek az embereknek adni és szeretettel gondolni rájuk. Ahogy tovább mentem, azon kezdtem el tűnődni, miért csak most tudatosodott bennem a buszmegállóban várakozó ember fogalma, mikor van annyi ebben a mi kis Hazánkban, ráadásul én is álltam már így nem egyszer. Rájöttem, olyan ez, mint Isten csodái. Minden faluban, minden sarkon beléjük botlik az ember, szinte megérintheted, sőt, a csoda érint meg, mégis sokszor nem veszem észre. Most legalább sikerült!

Még egy menet?

Mint annak idején a dodzsemmel.. de rég volt! Most meg most van és este útrakelek sebhelyes arcú kis barátommal (V. Golf (20) fonyódi lakos) és megyünk Kaposvárra a Pótanyukámékhoz, hogy megköszönjük a nyaralóban töltött másfél hónapot. Egész nap nyűgös voltam, nem akartam menni sehova (pedig a Szabóékkal kapcsolatban ez nagy szó), de az előbb elhatároztam, hogy a rossz hangulatom ellen én tehetek a legtöbbet, így hát kilépek mostani önmagamból, és megyek.

Vissza a világba

Tegnap egy kicsit jó volt. Jó volt a nap, jó volt a foci - rúgtam egy gólt, meg amúgy is - este meg hazafelé becsúsztam egy árokba kanyarodáskor. Behorpadt a kocsi jobb eleje, de ennél igazából százszor szerencsétlenebbül is járhattam volna, ráadásul egy kollégám is bent ült. Próbáltam magamnak önigazolást adni, még ma reggel is mérlegeltem a dolgokat, de nincs mit szépíteni: hülye voltam, vagyis nem elég óvatos. Utána meg egy nagyon nehéz telefon a nap legvégén. Igazából ezek a mai mobilok alig nyomnak néhány dekánál többet, viszont amikor az elképzeléseid, a világról alkotott képed kell, hogy megváltozzon, vagy legalább is kicsit átalakuljon percek alatt (megint, újra és újra), nehéz tud lenni. Hallod, ahogy a súlyos rozsdás vas fogaskerekek nyikordulnak, ahogy elfordulnak egymáson, kis kenésért fohászkodva. Látod Jézust kék melós ruhában, kezében az olajozóval és diplomatikus mosollyal a szája sarkán: tudod, hogy szeretlek. Tudom. Sokszor érzem is, amikor meg nem, addig keresem.

Tök jó lett volna végszónak, de a lényeget majdnem elfelejtettem: felajánlhattam legalább és meglepődtem, hogy annyira nem is volt nehéz.

Bulgária - Plovdiv

Kedves nézőink, megszakítjuk adásunkat és kapcsoljuk kollégánkat, aki Plovdivból jelentkezik.
Sziasztok! Most csak annyit írnék, hogy a főnököm laptopja van az ölemben. Negyed órája tudjuk, hogy a szállodában van wifi. Ugyanis a standon nincs és a drótnélküli elérés roaming díja elég magas. A fáradtság érzése új értelmet nyert, mikor egy éjszakát átutazva egész vasárnap a standot építettük öten. Reggeltől este fél tízig. Sokan azt mondják, az egyik legszebb. Jó érzés látni, hogy elevenedett meg az, ami egy héttel korábban csak látványterv volt a monitoron. Nem különösebben furcsa itt lenni, olyan, mintha Magyarországon lennénk, az autósok se rosszabbak. Lélekben készültem is az ittlétre, csak azt hagytam ki a számításból, hogy ahhoz ide is kell jönni és ez az út volt elég komoly. Tegnap két komplett adag vacsora után majdnem a tányérba esett a fejünk. Szóval tudtam, hogy nehéz lesz és talán emiatt van, hogy igyekeztem telefonon erőt meríteni (nem az akksiból). Szóval elkezdtem úgy érezni, hogy ez nem teljesen korrekt velük szemben, ezért ma reggel (ez se túl korrekt, itt egy órával korábban vagyunk) felhívtam két embert és imádságos lélekkel felkészültem a hétre.
Sokat vezetem a céges autót, amivel jöttünk. Jó kocsi, megszerettem, meg a kollégák is örülnek. Ez az egység :-)
Szóval nehéz, nagyon nehéz, de sok élmény van a pillanatokban!

Harnos Jenci riportját látták Plovdivból, Bulgáriábból.

Éjszakai futás..nekik, nekem parkolóhely keresgélés

Lehet, hogy nekem is futnom kéne kicsit gyakrabban. Ati, Gyuri meg a barátaik részt vettek szombaton a Budapest éjszakai futáson. Megbeszéltük, hogy előtte találkozunk a Roosvelt-téren. Eleve ott kezdődött, hogy a rakparton beállt a forgalom. Sorban fordulgattak meg az autók. Mire megfordultam, éreztem, szólnom kell mindenkinek, akit érek, hogy nem érdemes álldogálni. Volt a sorban egy öreg Merci (hallod, Csikós?!) hátsó ülésen kisgyerek aludt, azonnal szóltam nekik is. Az Arany János utcáig visszamentem letenni az autót. Éppen rajt előtt értek a híd lábához, de egyik srácot sem láttam elfutni. Lemntem a Rakpartra, ott Gyuri megismert, mikor elfutott mellettem. Állítólag megörült és még jobban rákapcsolt :-)
Miután beértek a célba, találkoztunk, beszélgettünk, örültünk. Én a csokinak, amit Atitól kaptam. Nem tudta, de reggel óta nem ettem. Jól esett, utána megittam rá egy liter vizet.
Gyuri elvitt az Arany János utcáig. Érdekes volt, ahogy megszólalt: 'kicsit megkeveredtem itt a házak között, nem tudom, hol vagyunk'. Kiszálltam, pont abban a kereszteződésben voltunk, ahol hagytam a kocsit (ez olyasmi, mint a szögletes tortapapíros történet).
Hazavittem ati barátját Dunakeszire, utána irány haza. [Ati barátjáról egy gondolat a következő bejegyzésben.]

A hétvégéről

Pénteken letoltam a szekeret Fonyódra néhány dolgot megbeszélni meg egy bátortalan próbálkozást tenni albérlet témájában. Hazafelé meglestem a Nagycsaládos nyaralóházat Ordacsehiben, mikor eszembejutott felhívni keresztapámat, hogy nincsenek-e véletlenül itt a szomszédban? Itt voltak, 20 perccel később együtt fürödtünk a gyerekekkel a strandon. Nekem ez volt idén az első Balcsim. Ilyenekből látszik, hogy öregszik az ember, hiába borotválkozik meg időnként. Szombat munka és egy nagyon szép Találkozás (nagy 'T' vel, amikor már Istennel is találkozol abban az emberben, igazán szép), vasárnap azon gondolkozás, hogy ennyi idő alatt hogy végzek mindennel és egy szép mise, hajnalban egy nagy lépés, hétfőn az utolsó nap a cégnél (hihetetlen, hogy mennyire jó emberek dolgoznak együtt!)

Csikós állólámpás Mercijéről

Csikós Zsolt az egyik online autós magazin szerintem legjobb újságírója. Már azelőtt autózott saját (pénzéből vett) autóval, mielőtt megszerezte volna a jogsiját. Van két aranyos kisfia, akiket időnként lefotóz az autókkal együtt. Szóval egy halom veterán autó tulajdonosa. Egyik legutóbbi cikke késztetett írásra, ami a legféltettebb, legnemesebb (értsd: legtöbb pénzből és munkaórával restaurált) 'állólámpás' Mercedeséről szól. Lényeg, hogy annyit áldozott már erre a kocsira, hogy alig mer hozzányúlni. Minden munkát (lakatolás, fényezés, motor) az ország legjobb mesterei csináltak és amikor az üléseket kezdte kitisztítani, elindult egy okfejtés, ami az ő tollából hitelesebb. Én csak amiatt említem, mert ez indította el az enyémet.
Mikor megvettem a kocsimat, addig nem nyugodtam, amíg be nem szereltek egy sebváltózárat. Amikor tavaly tavasszal lefényezték, hónapokig csak hosszában mertem leparkolni, nehogy rányissák az ajtót. Volt hozzá egy garnitúra PORSCHE 'telefon' felnim egy németországi Bogár tunertől, amit pár hétig nem mertem felrakni rá, mert féltem, hogy autóstól viszik el.
Évekkel ezelőtt a gyerekkori barátommal beszélgettünk. Megkérdezte, hogy ha a feleségem megkérne, hogy adjuk el a Golfot, mert hűtőszekrényt kell venni, mit válaszolnék? Akkor gondolkodás nélkül azt mondtam, persze, hogy eladnám, mert az a legfontosabb, hogy egymással hogy vagyunk, és nem lehetek boldog egyedül egy kocsiban. Most is így gondolom. Egy ponton túl nem lehet, hogy ennyire fontos legyen egy tárgy, akkor sem, ha az éppen a kocsim. Ezt nem Csikósra értem, ő teljesen rendben van, itt már rólam van szó.

A 'véletlen' utakról

Tegnap munka után elindultam Gödre a barátomékhoz. Megláttam egyik kollégámat, aki a buszmegálló felé igyekezett. Ott félreálltam, megvártam és így együtt mehettünk Gödre. Mivel utolsó hetemet töltöm a cégnél, nem valószínű, hogy túl sokszor összefutunk, pedig régebben sokat dolgoztunk együtt. Jót beszélgettem vele, azt is elmeséltem, hogy tavasszal egy kolléganőt vittem haza Békásmegyerre, aki a nyugdíj előtti utolsó munkanapot töltötte bent és még a Megyeri hídon is azt kellett bizonygatnom neki, hogy tényleg Békásra megyek, mert nem hitte el. Élő Rózsafüzér szakaszbejárásra indultam, tényleg a küszöbig tudtam vinni kerülő nélkül. Döntsd el, vannak-e véletlenek.

A bizalomról

Az életemben ez most egy alapkő. Ez csak azután tudatosodott bennem, hogy meghibásodott a kocsim. Nem fiatal már, 20 éves. Borból sok, whiskeyből kevés, kocsinak éppen nekem való. Egy '89-es 'kettes' Golf. Lényeg, hogy se rendes alapjárat, se rendes gyújtás terhelésre. Most, hogy a fonyódi hazajárkálásra is kell már gondolnom, arra jutottam, hogy nem bízom benne eléggé. Aki ismer, az tudja, hogy előbb, vagy utóbb az emberi párhuzamra lyukadok ki. Szóval egy kocsit el lehet adni. (Nem merem hangosan mondani, mert meghallja és a végén még miskolcra se visz le a lelkigyakorlatra) Szóval, ha nem tetszik, meg lehet tőle szabadulni. Amúgy sem szabad tárgyakhoz túlságosan ragaszkodni, meg rajtam áll, ha valami nem tetszik, akkor változtassak rajta. De egyrészt szeretem ezt a kocsit, másrészt van egy jó szerelő, akihez hordom, harmadrészt - és ez a lényeg - normális emberi kapcsolatokban nem ez a megoldás. Egy hete szenvedtem a kocsival, mire rájöttem, hogy az emberi kapcsolataimra figyelmeztet ezzel Isten. Van olyan ember, akivel nem indultam egy fagyos reggelen, van olyan ember, akivel leálltam az autópályán, van olyan ember, akivel nem volt alapjáratom, és a többi. Én meg rögtön eladnám azt a kocsit, amivel megtettünk most már több, mint ötvenezer kilómétert, hóban, jégben, kánikulában, egyedül, társsal, magányosan, társaságban, völgybe le és hegyre fel. Mielőtt valaki kitalálná, hogy nem vagyok normális, maradjunk annyiban, hogy próbálom tárgyként kezelni az autót, de azért még szeretem.
Hálás vagyok a Jóistennek, hogy kis fáziskéséssel ráirányította a figyelmemet a lényegre. Ja, a lényeg: kb. egy éve fogalmaztam meg magamban, hogy bizalom = szeretet. Szóval, hogy arra irányította a figyelmem, hogyan szerethetek jobban. Emiatt van az, hogy nem lehet Istent kihagyni a képből. Egyedül, emberként hamar elvérzek. Csak Isten adhatja meg azt a többletet amivel neki merek vágni egy hosszú 'útnak'. És akire rábízhatjuk magunkat, akihez mindketten fordulhatunk, ha elfáradtunk, megsebesültünk.