Örüljek, vagy szomorkodjak?

Rajtam múlik! Valami hasonló volt az idei nyári fokoláros ifi tábor jelmondata. Amiért ez most eszembe jutott, az, hogy vendégeink voltak a hétvégére. Csütörtök este találkoztam velük először (a szüleim már szerdán), és akkor nagyon örültem. Most, hogy eljött a vasárnap este, és közel a búcsúzás ideje, kicsit elszomorodtam, azonban már napközben igyekeztem élni a pillanatot, ahogy erre itt Káposztásmegyeren annyiszor meghívnak a közösségban. Élni a pillanatot annyi, mint kipipálni a szomorkodást, hiszen mindíg van minek örülni. Hát, ha ez ennyire egyszerű lenne. Rámtörtek emlékek gyerekkoromból, amikor egy hosszú hétvége után utaztunk haza Nagyszüleimtől és egy házifeladat, vagy vers még várt otthon. Simán lett volna rá időm, de mégsem álltam neki, inkább hazafelé búslakodtam mindíg. Ha ez így van ma is, hát semmit nem ért akkor az elmúlt majd' 20 év?? Biztosan ragadt rám valami a koszon kívül. Elhatároztam (!), hogy nem fogok búslakodni. Igen, mert magától még most se megy..