Csikós állólámpás Mercijéről

Csikós Zsolt az egyik online autós magazin szerintem legjobb újságírója. Már azelőtt autózott saját (pénzéből vett) autóval, mielőtt megszerezte volna a jogsiját. Van két aranyos kisfia, akiket időnként lefotóz az autókkal együtt. Szóval egy halom veterán autó tulajdonosa. Egyik legutóbbi cikke késztetett írásra, ami a legféltettebb, legnemesebb (értsd: legtöbb pénzből és munkaórával restaurált) 'állólámpás' Mercedeséről szól. Lényeg, hogy annyit áldozott már erre a kocsira, hogy alig mer hozzányúlni. Minden munkát (lakatolás, fényezés, motor) az ország legjobb mesterei csináltak és amikor az üléseket kezdte kitisztítani, elindult egy okfejtés, ami az ő tollából hitelesebb. Én csak amiatt említem, mert ez indította el az enyémet.
Mikor megvettem a kocsimat, addig nem nyugodtam, amíg be nem szereltek egy sebváltózárat. Amikor tavaly tavasszal lefényezték, hónapokig csak hosszában mertem leparkolni, nehogy rányissák az ajtót. Volt hozzá egy garnitúra PORSCHE 'telefon' felnim egy németországi Bogár tunertől, amit pár hétig nem mertem felrakni rá, mert féltem, hogy autóstól viszik el.
Évekkel ezelőtt a gyerekkori barátommal beszélgettünk. Megkérdezte, hogy ha a feleségem megkérne, hogy adjuk el a Golfot, mert hűtőszekrényt kell venni, mit válaszolnék? Akkor gondolkodás nélkül azt mondtam, persze, hogy eladnám, mert az a legfontosabb, hogy egymással hogy vagyunk, és nem lehetek boldog egyedül egy kocsiban. Most is így gondolom. Egy ponton túl nem lehet, hogy ennyire fontos legyen egy tárgy, akkor sem, ha az éppen a kocsim. Ezt nem Csikósra értem, ő teljesen rendben van, itt már rólam van szó.

A bizalomról

Az életemben ez most egy alapkő. Ez csak azután tudatosodott bennem, hogy meghibásodott a kocsim. Nem fiatal már, 20 éves. Borból sok, whiskeyből kevés, kocsinak éppen nekem való. Egy '89-es 'kettes' Golf. Lényeg, hogy se rendes alapjárat, se rendes gyújtás terhelésre. Most, hogy a fonyódi hazajárkálásra is kell már gondolnom, arra jutottam, hogy nem bízom benne eléggé. Aki ismer, az tudja, hogy előbb, vagy utóbb az emberi párhuzamra lyukadok ki. Szóval egy kocsit el lehet adni. (Nem merem hangosan mondani, mert meghallja és a végén még miskolcra se visz le a lelkigyakorlatra) Szóval, ha nem tetszik, meg lehet tőle szabadulni. Amúgy sem szabad tárgyakhoz túlságosan ragaszkodni, meg rajtam áll, ha valami nem tetszik, akkor változtassak rajta. De egyrészt szeretem ezt a kocsit, másrészt van egy jó szerelő, akihez hordom, harmadrészt - és ez a lényeg - normális emberi kapcsolatokban nem ez a megoldás. Egy hete szenvedtem a kocsival, mire rájöttem, hogy az emberi kapcsolataimra figyelmeztet ezzel Isten. Van olyan ember, akivel nem indultam egy fagyos reggelen, van olyan ember, akivel leálltam az autópályán, van olyan ember, akivel nem volt alapjáratom, és a többi. Én meg rögtön eladnám azt a kocsit, amivel megtettünk most már több, mint ötvenezer kilómétert, hóban, jégben, kánikulában, egyedül, társsal, magányosan, társaságban, völgybe le és hegyre fel. Mielőtt valaki kitalálná, hogy nem vagyok normális, maradjunk annyiban, hogy próbálom tárgyként kezelni az autót, de azért még szeretem.
Hálás vagyok a Jóistennek, hogy kis fáziskéséssel ráirányította a figyelmemet a lényegre. Ja, a lényeg: kb. egy éve fogalmaztam meg magamban, hogy bizalom = szeretet. Szóval, hogy arra irányította a figyelmem, hogyan szerethetek jobban. Emiatt van az, hogy nem lehet Istent kihagyni a képből. Egyedül, emberként hamar elvérzek. Csak Isten adhatja meg azt a többletet amivel neki merek vágni egy hosszú 'útnak'. És akire rábízhatjuk magunkat, akihez mindketten fordulhatunk, ha elfáradtunk, megsebesültünk.