1 és ugyanaz

Múlt héten hallottam egy mondatot: "A napfelkelte előtti utolsó óra a leghidegebb." Beszélgettem valakivel, elmondta, hogyan látja a világot és akkor hangzott el így ez a mondat. Meglepődtem, mert nagyon hasonlóan lát dolgokat, mint én, csak sokkal egyszerűbben és tömörebben tudta megfogalmazni azt, ami nekem sokszor 20 percbe is beletelik, azután meg hagyjuk, mert már senki sem érti úgyse. Az, hogy a világ felgyorsult, az, hogy minden eddiginél nagyobb szükség támad Istenre, mert leomlott minden üreges vázként meredező földi támasz körülöttünk. Az, hogy nagyon sok borzalmas dolog történik a világban, amire egyszerűen NEM TUDOD a magyarázatot, mégis érzed, nem elveszett ügy a világ sorsa, mert születnek tiszta lelkű gyerekek, és vannak felnőttek, akik nem azért segítenek, hogy rögtön vissza is kapják, amit adtak. És azzal, hogy ezt kimondtad, már része lettél a világnak.
Beszélgettünk a halálról. Aznap este többen voltunk az asztalnál, akik elvesztettek valakit, aki fontos (volt) az életükben. Megint erő kellett nekem ahhoz, hogy megvalljam, amit az örök életről gondolok; azt, hogy nem a halálé az utolsó szó, mint ahogy Jézus története sem ért véget a kereszten, hanem föltámadt! Sőt, mégtovább ment: elküldte Szentlelkét. Mindehhez azonban szükség volt a fájdalmas utat választani. Korábban nem hittem, hogy lehetek boldog ennyi fájdalom után. És segített meglátni mások fájdalmát. Valóban meglátni és nem csak a sírásukat hallani. Erre mondtam, hogy ugyanaz a mondat. UGYANAZ A MONDAT, az utolsó előtti óra dermesztő hidege és az a fagyos tehetetlenség, ami kiöl a lélekből mindent, ami emberi és Istenre irányít, Rá emeli a tekintetet. Először csak lesütött szemmel, mert hatalmas. De emlékszem, szüleim is azt mondták, nézz a szemébe annak, akivel beszélsz! És Istennel lehet beszélni, de lehet ránézni is. Szigorú, és egyben jóságos. Igazságos szeretet.
Az a beszélgetés jó volt!

Ui.: kerestem a bejegyzés címkéket, és sorban dobta föl a már korábban beírtakat. Mikor betűzni kezdtem a "halált" feljött a "hazaút" Álljon most akkor ez a szó az előbbi helyett.

Hazaút

Ez a címke jelöli az úttal kapcsolatos bejegyzéseket. Ahogy egymás után írtam őket, éreztem, hogy kicsit megkopott rajtuk a zománc, hiszen a pillanatot éltem akkor, most pedig mindegyik a múlté. Így van jól. Megfürödtem, azóta meg is borotválkoztam, a csoki igazi ajándék lett - számomra is - és elkezdődött életem hátralévő fele. Újabb lehetőség megélni millió és egy pillanatot. Az az egy lesz, ami után Jézus előtt állok majd, ahogy Feri atya mondta egyszer, úgy éljek, hogy ne kelljen szégyenkeznem az addigi millió másik pillanatokért. Nem gondolom, hogy mindenkinek Albániába kell mennie, hogy találkozzon Istennel. Nekem odáig kellett mennem, hogy másként térjek vissza. Hogy mély bizonyosságot szerezzek arról, amit Gondviselésnek hívnak.
Az egyébként egy érdekes tapasztalatom volt, ami végigkísért az utamon, hogy minden határon megkérdezték, egyedül utazom-e? Fáradt is voltam és folyamatosan éreztem a Jóisten közelségét, így minden alkalommal el kellett gondolkoznom, mit válaszoljak. Azt mondtam, igen, de elnézést kértem magamban, hiszen letagadtam Őt.
Mikor igent mondtam arra, hogy egyedül jövök haza, az egész egy pillanat volt végig gondolni, csak Istennel sikerülhet. És Veletek! De ez ugyanaz, hiszem, hogy az emberekben ott van Isten, ezt keresem, és időről időre meg is találom.

Ipolytölgyes

Megfogadtam, hogy ha szombat délig hazaérek, a többiek után megyek Ipolytölgyesre a Szent erzsébet Otthonba, ahol sérült gyerekeket és felnőtteket ápolnak. (Egy órát késtem, de a vicc az, hogy tényleg délben akasztottam le az utánfutót Budaörsön és hivatalosan az számít.) Szóval van itt egy kis kápolna, ahol szerettem volna hálát adni a Jóistennek a megérkezésemért. Mikor megérkeztem, a többiek nagyon örültek nekem. Azt mondták, jó egyben látni! Én is örültem. Sokat beszélgettünk, e-miatt nagyon kevés időt töltöttem a kápolnában, de amire kellett, arra elég volt. Hálát adni. Csatlakoztam a beszélgetéshez, amivel zárták a napjukat és érdekes élmény volt hallani őket. Akik először voltak, azok is azt mondták, kézzelfogható volt Isten jelenléte. Azt mondja ezekre az emberekre a világ, hogy sérültek, de ők hisznek Istenben, érzik Őt, kérdezem én, ki a sérült??

"big grád"

Belgrád felé az autópályán éppen áthaladtam az egyik fizető kapun, mikor leintett egy egyenruhás rendőr. Kérdezem, mi van, mire mutogat az anyósülésre. Végre megértette, mondom, órák kérdése és elpakolok onnan. Mondja, nem baj, jó neki a hátsó ülés is. Ez szuper. Egy szerb rendőr a kocsiban, ráadásul nem is biztos, hogy igazi. Odaadtam neki a Red bullomat, amit előző este vettem a kútnál, hogy örüljön és legalább addig is elvan. Próbáltam beszélgetni vele, kérdezgettem. Kiderült, hogy Belgrád marha nagy város, 3 millióan lakják. 100 fölött mentem el egy nyolcvanas táblánál, a tükörben fürkésztem az arcát, mit szól hozzá. Csak nézegetett kifelé az ablakon, gondoltam, legalább mosolyogjon, ha fényképeznek is. Egy buszmegállóban szállt ki, kezet fogtunk, elköszöntünk.

A presevoi spedíció

A macedón-szerb határon meglepően normálisak voltak a határőrök és a vámosok mindkét oldalon. Meg kellett tapasztalnom, hogy ilyen is van, hogy egy szerb vámos rendes és azt mondja a dolga végeztével, hogy have a nice day. Hát neked is barátom, ha rajtam múlik úgy lesz.
Ezután következett a szerb tranzit nyomtatvány igénylése. Ezt a dokumentumot civil vállalkozók kis konténer irodáiban lehet igényelni. Tulajdonképpen egymás konkurenciái, versengenek, hogy őket válassák a sofőrök. Úgy könnyítenek a saját helyzetükön, hogy kitépik a papírokat a kezedből. Olyan összegeket mondanak rá, hogy azt hiszed, ezek jogos árak, közben pedig hasalják, szinte semmi költségük nincs rajta, a többi pedig haszon. Az a módszer, hogy hárman adogatják egymás kezébe a szállítólevelet, nézegetik, hümmögnek, a számológépet nyomkodják, meg ilyenek. Kinyögi az illető, hogy 152 euro. Mondom, too much. Fáradt voltam, egyedül elég kiszolgáltatott hármukkal szemben, próbáltam keménynek látszani, de valahogy túl jól sikerült a válasz. Megkérdezték, akkor mennyi? Mondtam, Horgosnál (ami Röszke túl oldala) ötvenért megcsinálták idefelé. Ez nem volt igaz, mert száz euroba került, csak Tiranában megtudtuk, hogy a rutinosak 30-nál nem fizetnek többet. Megkérdezte, melyik iroda volt az? Mondom, nem emlékszem, amúgy is csak egy volt nyitva. Még jó, hogy nem tudtam, fel akarta hívni.. Eltűntek a papírokkal, én meg ott maradtam. Elkezdődött egy nem túl kellemes 2 óra, ami alatt kb. fogalmam sem volt, hogy mi lesz?
Végül jön az illető a papírokkal, mondja, hogy 70 euro, mondom, látod barátom, legközelebb is téged foglak keresni. Ezt nem kellett volna, mert fogta magát és megint eltűnt. Gondoltam, mi rosszat mondtam?? Rövidesen egy kis céges kártyával jött vissza, amin kis kockák voltak az áthaladás bejegyzésére, és az ötödikbe gyorsan beírta, hogy GRÁTISZ. Mondom, ilyen nincs.

Macedónia

Macedóniában jó utam volt, leszámítva, hogy Skopjéban egy zebránál majdnem belém jöttek. Újra láttam azokat az utcákat, amiken október közepén mentünk. Kerestem a Keresztet a hegy tetején, amit érdekes módon mindíg a főnök vett észre előbb, ha ketten ültünk a kocsiban.
Kicsit utánanéztem ennek a keresztnek, ez egy Milleniumi emlékmű és 66m magas. Komoly élmény maga a látvány. Megint betettem azt az mp3 lemezt, Dr. Alban - Sing Hallelujah című számával. Én nagyon szerettem ezt a számot, hetedikes voltam, amikor sláger volt. Biztosan akad egy-két ember, akinek nem fekszik a klip stílusa, de a szöveg üt, és amúgy is hiszem, hogy Isten ott is utat talál a szívünkhöz, ahol nem is várjuk. Az pedig csak itthon jutott eszembe, hogy mennyire vicces Istentől, hogy ezt a rappert pont Dr. Albannak nevezte el.

Egy ember vámos dzsekiben

Az első az albán-macedón határ volt. Tudtam, hogyha kiengednek az albán oldalon, a tranzit (átutazó) papírokkal a köztes országokban már nem lehet gond. Az albán vámos simán átengedett, intett, hogy mehetek, el se' hittem. A macedónoknál viszont akadt egy kis gond. Bementem megcsináltatni a visszaútra a szükséges nyomtatványt. Ez viszonylag gyorsan ment, egy idősebb bácsi volt az irodában, sorban jöttek be a kamion sofőrök, akiken látszott, hogy nem rég ébredtek, beszélgettek, jó volt a hangulat, én is jól éreztem magam köztük. De kiderült, hogy felcserélt két adatot a papíromon és a vámos, aki velem foglalkozott, kiabálni kezdett macedónul, hogy gond van. Nem tudtam, mekkora a gond, kezdtem belegondolni, hogy ha nem is Albániában, de itt Macedóniában kell ahgynom az utánfutót, valamelyik fához kötve. Kiabált ez az ember, én csak néztem, hogy ebből mi lesz, mikor odajött egy derűs arcú, világos tekintetű ember, megkérdezte, mi a gond, elmagyarázta nekem, hogy értsem és győzködte a másikat, hogy hagyja a fenébe és engedjen el. A másik kötötte az ebet a karóhoz, amiből az lett, hogy áttelefonáltak az öreghez, a mérges vámos odajött velem, addigra az öreg kiállította helyesen a papírokat és már mehettem is. Amikor megköszöntem a rendes vámosnak a segítséget, láttam az arcán valamit, amit nem felejtek el. Nem földi mosoly volt.

Picit még a papírokról

Az volt a gond az egésszel, hogy nem mentünk be a tiranai vámudvarra felbontani a vámzárat. Az igazság az, hogy nem tudjuk még most sem, mit kellett volna tennünk, de azt mondták, be kell mennünk. Ha így teszünk, nem végzünk a standdal a szerda reggeli kezdésre. Az oké, hogy kipakoltunk, kiállítottunk, de hogy lesz rendben a dolog hazafelé? A többi magyar kiállító cég, sőt, már a Vásár igazgatóságon is tudták, hogy gondunk van. Kerítettek egy spedíciós szakembert, aki adott néhány tanácsot, kinek mit mondjunk, hova milyen papírokat adjunk be. Figyeltem minden részletre, mert tudtam, hogy a saját bőrömet viszem a vásárra, ha valami nem oké. Sok okosat hallottam aznap, de semmi nem adott akkora nyugalmat, mint amikor anyukám azt mondta a telefonban, hogy minden rendben lesz. Nem nyugtatgatás volt, hanem nyugalom a hangjában. Minden rendben lesz. El kellett hinnem, bár fogalmam se' volt, mégis hogyan?!

Isten a hegyeket kérte

Több napja gondolkozom azon, mit és hogy írjak le az útról, mert biztos, hogy valamit le kell írni, hogy megoszthassam, hogy ne maradhasson csak az enyém. A fenti dolog volt talán a legkonkrétabb élményem a sok másik mellett, amiket a következőkben megosztanék.

Hajnalban kivittem a főnökömet a tiranai repülőtérre, majd visszaültem a kocsiba, hogy elinduljak haza. Előző nap mondták nekünk, hogy a hegyi út, amin jöttünk, nagyon veszélyes, - amit csak azért nem érzékeltünk, mert sötét volt, meg köd - úgyhogy inkább a Durres felé vezető hosszabb, de simább úton menjek. Elalvás előtt még belegondoltam, hogy idefelé is sikerült végigjönni az utánfutóval, mi gond lehet visszafelé, de mivel tudtam, hogy egyedül leszek és nem kockáztathatok feleslegesen, úgy gondoltam, a tenger felé indulok. Szóval beültem a kocsiba, kapcsolnám be a GPS-t, és látom, hogy nem megy a szivargyújtó csatlakozója (pedig új volt a cucc, előző pénteken vettem itthon, mert a főnökén megtört a vezeték). Nem igaz!! Albánia nincs rendesen kitáblázva, induljak neki az ismeretlen sima útnak, vagy menjek mégis a hegyen? Melyik kevésbé rázós? Elindultam vissza a város felé (a repülőtérhez Durres felé kell kihajtani) azzal a tudattal, hogy lehet, hogy az egész utat GPS nélkül kell megtennem. Átszelve az alvó Tirana utcáit felértem a hegyi útra, közben folyamatosan ki-be húzkodtam, babráltam a töltő csatlakozóját és amikor már sínen voltam ebbe az irányba, egyszer csak megjavult a táp. Sírva fakadtam. Isten azt akarta, hogy a hegyen menjek. Tudtam, hogy ha Ő akarja és nem én görcsölök, nem lehet baj. Eszembejutott Öcsém, akinek, ha választani kellett hegy és sík között, biztosan az előbbit választja. De ekkor még nem erőltettem a vele való találkozást. Mentem vagy fél órája, mikor megálltam egy benzinkútnál pisilni. Kiszálltam a kocsiból, felnéztem az égre és az első, amit megláttam, a Kis göncöl volt. Rajkán a papámék udvarán Öcsém mindíg megmutatta a csillagokat. Csak a Kis göncölt jegyeztem meg. Most pedig ez volt az első, amit meglátam a millió csillag közül. Sokat sírtam akkor reggel, időnként rámjött, szinte végig, egész Albániában. Ezután írtam az sms-t, amiben mindenkit kértem, gondoljon rám, segítsen ezzel hazajutni. A válaszok és a többi ima MIND egy darabja volt annak a kirakónak, hogy most egyben vagyok. Istennek legyen hála!