Isten a hegyeket kérte

Több napja gondolkozom azon, mit és hogy írjak le az útról, mert biztos, hogy valamit le kell írni, hogy megoszthassam, hogy ne maradhasson csak az enyém. A fenti dolog volt talán a legkonkrétabb élményem a sok másik mellett, amiket a következőkben megosztanék.

Hajnalban kivittem a főnökömet a tiranai repülőtérre, majd visszaültem a kocsiba, hogy elinduljak haza. Előző nap mondták nekünk, hogy a hegyi út, amin jöttünk, nagyon veszélyes, - amit csak azért nem érzékeltünk, mert sötét volt, meg köd - úgyhogy inkább a Durres felé vezető hosszabb, de simább úton menjek. Elalvás előtt még belegondoltam, hogy idefelé is sikerült végigjönni az utánfutóval, mi gond lehet visszafelé, de mivel tudtam, hogy egyedül leszek és nem kockáztathatok feleslegesen, úgy gondoltam, a tenger felé indulok. Szóval beültem a kocsiba, kapcsolnám be a GPS-t, és látom, hogy nem megy a szivargyújtó csatlakozója (pedig új volt a cucc, előző pénteken vettem itthon, mert a főnökén megtört a vezeték). Nem igaz!! Albánia nincs rendesen kitáblázva, induljak neki az ismeretlen sima útnak, vagy menjek mégis a hegyen? Melyik kevésbé rázós? Elindultam vissza a város felé (a repülőtérhez Durres felé kell kihajtani) azzal a tudattal, hogy lehet, hogy az egész utat GPS nélkül kell megtennem. Átszelve az alvó Tirana utcáit felértem a hegyi útra, közben folyamatosan ki-be húzkodtam, babráltam a töltő csatlakozóját és amikor már sínen voltam ebbe az irányba, egyszer csak megjavult a táp. Sírva fakadtam. Isten azt akarta, hogy a hegyen menjek. Tudtam, hogy ha Ő akarja és nem én görcsölök, nem lehet baj. Eszembejutott Öcsém, akinek, ha választani kellett hegy és sík között, biztosan az előbbit választja. De ekkor még nem erőltettem a vele való találkozást. Mentem vagy fél órája, mikor megálltam egy benzinkútnál pisilni. Kiszálltam a kocsiból, felnéztem az égre és az első, amit megláttam, a Kis göncöl volt. Rajkán a papámék udvarán Öcsém mindíg megmutatta a csillagokat. Csak a Kis göncölt jegyeztem meg. Most pedig ez volt az első, amit meglátam a millió csillag közül. Sokat sírtam akkor reggel, időnként rámjött, szinte végig, egész Albániában. Ezután írtam az sms-t, amiben mindenkit kértem, gondoljon rám, segítsen ezzel hazajutni. A válaszok és a többi ima MIND egy darabja volt annak a kirakónak, hogy most egyben vagyok. Istennek legyen hála!