Jöttem haza...

... hittanról és nagyon fáztam. Az autókra már ráfagyott a pára. Fehér deres köpeny borítja őket az utcán. Nem volt rajtam pulóver, csak a kabát; meg a sál kivételesen.
Hetek óta foglalkoztatnak a Lehel téri hajléktalanok, de megkockáztatom: akit ma kitiltanak egy zárt (meleg) helyről, azt abban a pillanatban halálraítélték.

Nem tudom, miért nem tisztálkodnak legalább néha (elvileg a szállókon lévő tetvek miatt, meg azért, mert amíg fürdik, mások ellopják a cuccait), de ne most kelljen megtanulniuk az öngondoskodást. Hiszen közülünk is kevésnek megy a dolog. De van hová hazamennünk.

Gondviselés

Ma rájöttem, hogy a Jóisten mennyire szereti a lomisokat.
Ott a mi környékünkön most van lomtalanítás és emberek a kocsijukban alszanak napok óta, aminek neki vannak támasztva a szerzett kincsek. Gázfőző a műszerfalon, talp az ablakban, kilógva a takaró alól. Volt olyan év, amikor Marika, a karitászosunk mesélte, hogy napokig alig evett némelyikük, most láttam az egyik ember kezében egy párizsis kenyeret.

És azóta nem esik az eső, amióta ez a kocsi az utcánkba költözött.

Most nem én írok...

...hanem a Koncz. Amikor egyik első cikkét olvastam a neten - ha jól emlékszem, a légi mentőkről szólt, meg valahogy a halálról és az életről - úgy éreztem, nem egy átlagos indexes cikk. Azt hiszem, írtam is neki és válaszolt is. Ez évekkel ezelőtt történt.
Azóta írt sok másról, többek között autókról is.

Tegnap olvasgatom megint az újságot és beleakadtam legújabb cikkébe (elhiszem, hogy nincs időd, de mégis, olvasd el szerintem), ami egy kicsit másként szól a Karácsonyról, mint a plázák és a multik akciós szórólapjai.
Amikor olvasni kezdtem, azt hittem, Apukája motorja van a képeken. És a Nagypapám Pannóniája jutott eszembe.

"Nem kell se felhúzós vasút, se meséskönyv, se új hócipő, még tollas-rojtos indiánruha se kell, pedig azért még levelet is írattam anyámmal a nem létező amerikai rokonoknak."

30 éves volt.
Én is harminc vagyok. Legutoljára a Keresztfiammal játszottunk repülőset. Ő még nincs 2 éves. Az aggódás egy új színt kapott tegnap. Új színt, de ezek a szép színesek a Jóisten kezében vannak. És egy szó van a kifestőre írva: Gondviselés.

És talán, ami most a legfontosabb számomra, ha éppen nem vagyunk 1 hullámhosszon Apukámmal; csak be kell nyitnom az ajtón a másik szobába. És még lehet jobb.

Tisztelt Koncz Úr!

A légi mentős cikknek nem emlékszem már minden sorára, csak arra, hogy valamit látni selytetett az örök életből. Ezzel a motoros cikkel újra megajándékozott. Karácsonykor.

Köszönöm!

2 gyertya

Mindenki azt hiszi, hogy ha sok fényre van szüksége, akkor nagyon sok lámpát kell kapcsolni hozzá.
Böjte atya tudta, hogy ehhez neki (meg Istennek) elég két szál gyertya is. Újrakezdéséről elmélkedik. A teljes cikket itt találod. Csak annyit mondok, hogy megér néhány percet..

Annyiszor hallom körülöttem az emberektől, hogy ilyen meg olyan kicsi vagyok, meg nem vagyok méltó, meg hasonlók. És tök igazuk is van. Így van. És akkor mi van?!
Csaba testvér olyan szépen leírja, hogy ő Isten munkatársa. Együtt vesznek részt a világ tovább teremtésében.Teológiából hamar megbuknék, asszem, ha belemennénk részletesebben, de én tényleg elhittem, amit Jézus mondott: hogy én Benne vagyok (hiszen mindenkit magába ölelt a kereszten és szerintem azóta is minden nap így tesz) Ő pedig énbennem, hiszen meghívtam a szívembe, magamhoz veszem az áldozásban. Szóval nem apróznám el annyiból, hogy akkor most ki a frankó, és ha Ő igen, akkor én meg nem. Szüksége van rám, nekem pedig Rá; nagyon.

Küzdelemek vannak most. Biztos régen is voltak, de hát ki emlékszik azokra már.
Elhomályosítja a jelen fáradságos fájdalma. És elszim tényleg, hogy a k ü z d e l m e t kell választanom?! Elhiszem tényleg, hogy n e m r o p p a n o k össze?! Elhiszem tényleg, hogy minden pillanatban g o n d o s k o d i k rólam, amikor már azt hinném, hogy mégis hiába.

Ezt Böjte atya tollából a Szentlélek olyan szépen vetette papírra.

A királynak, ami a királyé

Van egy hasonló evangéliumi részlet. Eszembe jutott, mikor gondolkoztam ennek a bejegyzésnek a címén. Sokszor érkezik jelzés a környezetemből, hogy figyeljek a földi dolgokra is, miközben fölfelé koncentrálok. Ilyen pl. a casco biztosítás csekkem is, amit több, mint másfél hónapja nem fizettem be. Aztán befizettem...

Szombaton, Jenő koncertre menet közben volt egy koccanásos balesete az Opelnek. Én vezettem... Most éppen előre figyeltem, nem állítgattam a rádiót, nem kotorásztam a kesztyűtartóban, nem nyomkodtam a gpst, nem telefonáltam... de kit érdekel?! Egyszer csak elfogyott a hely.

És a lényeg nem is ez, hanem az, hogy négyen ültünk a kocsiban. És senkinek nem esett baja. És az ijedtségen kívül nem volt semmi gond. És ez a lényeg!

A kocsit szerda reggel vittem szervízbe, mert csak kedd este töltöttük ki a betétlapot. Röpködtek a levegőben a százezres tételek, mint lökhárító szerelve, fényezve, motorháztető, fényezve, homloklemez, klímahűtő, stb.
Péntekre kiderült, hogy a casco szerződés szerinti összegen felül nem kell fizetnem (pl. a kocsi korából eredő avulásért).

Most úgy látom, Isten szerint erre a pénzre nincs szükségem. Pedig a világ manapság nem arról szól, hogy akár egyetlen fillért is elvesztegethetne az ember. És akkor eszembe jutott Jenő bácsi egyik dala. Szerintem még nem énekelt senki ennyire egyszerűen a végtelen gondviselésről.



Egy korábbi videóm alá vágtam be, ami a templom tető felújítása előtt készült; más formában most nem tudom megosztani.

Vannak emberek, akiknek...

...nehezebb, mint nekünk úgy általában. Korábban szárnyra kapott egy film a neten egy emberről, akinek nincsenek meg a végtagjai és arról beszél, hogy milyen szép az élet. Mutatják, ahogy egy színpadon fekve feláll mindenféle külső segítség nélkül. Az emberek, akik látják, minimum könnyeznek.
Tegnap kaptam levélben egy linket. Ez a video egy olyan emberről szól, akinek csak a kezei hiányoznak, viszont gitározik és autót vezet. Én mindkettőt szeretem, igaz, gitározni nem tudok. És eddig el sem tudtam képzelni, hogy lehetséges! Tony Melendezről van szó, aki tudja, hogy mi az ábra. Tudja, hogy Istennek köszönhet mindent, amit elért. Hisz és bízik benne. Számára sincs csak úgy mindez, mert - bár Isten mindenkit egyformán és "ingyen" szeret - minden egyes nap újra elhinni, hogy Ővele képes vagyok rá, nagyon nehéz. Én csak a kis lábujjamat dugom bele időnként abba a vízbe, amiben ő minden nap megfürdik, de az is nagyon nehéz sokszor. Mert először hideg a víz, aztán ahogy belemész, érzed, hogy körülvesz, ha nyelsz párat, már benned is van, és a tested hozzászokik.
Néhány éve nyáron Lellén voltunk. Az a hét majdnem végig szeles volt, a víz hullámzott, az emberek pedig széldzsekiben sétáltak a parton. Én bent voltam, már nem is tűnt hidegnek (csak arra kellett vigyázni, ne sodorjon el) az emberek pedig nem értették, mit csinál ez a hülye.

Lalika

Nagyon sok minden történt előző hétvégén, a vasárnap életem eddigi egyik legnehezebb napja volt életem eddigi (mondhatom) legnagyobb bizonyosságával affelől, hogy ha hittel kérem/kérjük a Jóistent, csodálatosan van jelen köztünk. Így indult a hét, hétfőn találkoztam apukámmal, aki egy konferencián volt a Balatonnál, kedden itthon voltam a hittanos megbeszélésen, szóval tele voltam élménnyel és örömmel! Szerdán kimentem a Fonyódligeti strandra, mintha éreztem volna, hogy az utolsó szép derült égboltot láthatom. Leültem a parton a kőre, néztem a kiskacsákat, a Napot, ahogy egyre alább ereszkedik, a vizet, ahogy fellélegzik így szezon után. Nem messze tőlem egy padon ült három idős ember. Egyikük unokája pedig föl le szaladgált a füvön. Ő volt Lalika. Onnan tudom, hogy hajókürtöket megszégyenítő hangerővel és ércességgel kérdezte a nagymamája, hogy Lalikaaa, nem fááázol?? Mondta, hogy nem. Azután talált egy botot hosszú hínárral a végén, azzal kezdett pecázni. Elszaladt mellettem, nevettett. Néztem a kissrácot, gondoltam magamban, bezzeg neked semmi gondod az életben, semmi nem nyomja a lelked. Ha van is kislány az iskolában, aki tetszik neked, és meghúzod a haját, ha nem úgy reagál, mondhatod, hogy bocs' véletlen volt. Érdekes volt rájönnöm, hogy én is voltam ekkora, és Lalika is lessz akkora, mint én, sőt, talán még nagyobb is. Akkoriban az én kicsi világomban is úgy éreztem, átlátom a világot, legalább is azt a részét, ami érdekes volt belőle. Rájöttem, hogy hinnem kell a Gondviselésben, meg kell tennem a saját lépéseimet, Istenre bíznom ezeket és kinyitni a szívem, hogy mire is lesz jó ez az egész. Lalika sokat segített nekem ott a parton. Isten áldja meg érte!

A Jóisten irgalmáról

Csak nemrég kezdtem el írni ezt a blogot, pár dolog járt az eszemben, mikről is szólnak majd a következő bejegyzések, de ma történt valami, ami meg kell, hogy előzze mindezeket.
Egy ismerősömet látogattam meg a kórházban, akinek súlyos műtétje volt. Nem alkalmas ez a felület, hogy megosszak minden részletet és egyáltalán nem is fontosak ezek. Inkább az, hogy vasárnap úgy köszöntünk el, hogy imádkozni fogok érte (nem egyedül, sokan éltük vele a napjainkat) ma pedig megkérdezte, hogy imádkoztam-e? Úgy mentem ma be hozzá, hogy nem volt biztos, hogy láthatom, hiszen nem vagyok a rokona. Bemehettem és láttam, hogy jól van. Ez a kérdés azt jelentette számomra, hogy megérintette őt az, hogy valóban rábízhatja magát Valakire, akire mi is szeretnénk napról napra, pillanatról pillanatra és Aki mindannyiunknál jobban tudja, mi jó nekünk. Sőt: mi a legjobb.
Tudom, hogy az elkövetkező napok kritikusak, éppen ezért próbálok alázatos maradni és hálálkodás helyett szívből hálát adni a Jóisten gondviselő szeretetéért!