Amikor a Mikulás versenyautóval érkezik

Két hete Mikulás rallyn voltunk Gyurival. Jó volt. Azért is, mert már régen nem voltunk, másrészt pedig úgy töltöttünk együtt egy egész napot, hogy kicsit sem dolgoztunk. Másik, hogy ő vezetett oda-vissza, ami önmagában is egy élmény volt!

Kicsit túlvállalt a Seat..

... ez lett belőle.

És nem csak egy legény van talpon a vidéken :)




Jön a segítség, mert ez egy ilyen sport.





A nap leglátványosabb húzásait a kis Ford produkálta.





Rally-front az I. Golfon :)




A legszebb zsigulis ugrás volt. (Fotó: sunnyfoto.hu)

Ez a nap már nem számít bele a Bajnokságba, mégis odatették a csapaatok. És megvolt, amit már régóta hiányoltunk a srácokkal: látványos kanyarvételek, igazából nekieresztett ugratások. Meg nem is volt annyira hideg. Volt olyan év, amikor vékony cípőben mentem és este fél órán keresztül olvasztottam ki a lábam a melegvízben.

Tudnám, miért

Amióta kapok bérletet a cégtől, sokat utazom metrón, meg buszon. A héten egyik nap felszállt két idős ember. Egy néni, meg egy bácsi. Mint később láttam, nem együtt utaztak. Alig hinné az ember, de mindkettejüknek azonnal átadták a helyet az ott ülők.


A néni szimplán nem fogadta el és úgy szorította a korlátot, mintha kolbászt töltene. A bácsi kicsit cifrább volt. Megfogta a srác kabátját, mikor éppen felállt volna és rángatta vissza, hogy üljön le. A gyerek se hagyta magát, két megálló múlva a bácsi már ült is a helyén.

Sok ilyen élményem volt már nekem is. És ennek ellenére máig felállok, hogy átadjam a helyem. Volt már olyan, hogy megkérdeztem, hogy tessék mondani, akkor miért mondogatják, hogy bezzeg a mai fiatalok?

Arról, hogy miért nem írtam rég

Egyszer eljutsz egy pontra, amikor olyasmik történnek veled, ill. benned, hogy az már nem tartozik a külvilágra. Főleg, hogy tudod - vagyis nem is tudod - hol és milyen szerver parkokban őrzik az adataidat, mondataidat, gondolataidat.

Van, aki ilyenkor indít egy zárt blogot, és van, aki egyszerűen csak nem ír.
Kaptam egyszer egy könyvet ajándékba. Egy amerikai lelkész (tehát családos ember) írt arról, milyennek kell lennie egy férfinak, hogy a családja, meg az egész társadalom számíthasson rá.
"Oszlop" - ez a szó hangzott el még valahol az elején és ez maradt meg bennem.

A most bennem megélt dolgok alapján jelenleg nem tekintem magam ilyen oszlopnak. Max egy karónak, amit a paradicsom palánta mellé szúrnak.
Szóval, amíg nem erősödök meg újra belül, nem írok olyan dolgokról.

Adomány

Egy néninél voltam vasárnap délelőtt, aki ruhákat ajánlott fel a Karitásznak. Tudtam, hogy elhunyt a férje és azt is, hogy télikabát, meg zakók is lesznek, nem szabad hagyni, hogy összegyűrődjenek.

Egy feszélyezett negyedórás kanyarra készültem; még előtte fel is hívtam, hogy ne ijedjen meg attól, hogy esetleg idegen csönget. Nyitott ajtó várt, köszöntem és megláttam a kutyáját is. Egy veterán telt tacskó csoszogott a kövön komótosan. Kérdeztem, nem harap? "Áá, ez, még ugatni se szokott.."

Nézem az összekészített ruhákat, mindegyik behajtogatva papírtáskákba. Miközben megmutatta őket és láttam, szinte új mind, gyakorlatilag összehajtogatta őket mégegyszer.
Amikor a zakókat, öltönyöket rendezgettük másik vállfára, hogy szállítható legyen, láttam, ahogy készítgeti össze őket és nem bírtam megállni, hogy meg ne kérdezzem, nem fakad-e sírva az üres szekrény láttán?
Azt mondta, nem a ruhái tartják őt meg számára. Ő belül őrzi az emlékeket.

Mekkora nagy titok ez!! A néni tudja.. Tudja, mit jelent kapcsolatban maradni valakivel, aki már nem a másik szobában ül a fotelban, vagy betegen nyomja az ágyat, hanem nálunk bármelyikünknél friatalabban, ragyogó tekintettel néz ránk a Mennyországból, közbenjár minden lépésünkért. (Nem mennék bele a tisztítótűz teológiai mélységeibe, mert nem ismerem ezeket, én úgy látom, a halál után az örök élet vár ránk és a Mennyország időtlen, idő nélküli távlatából ez akár lehet a jelen pillanatban is)

Többször fordultam a lifttel, le a kocsihoz. Amikor végül elköszöntünk, lejöttem az utcára, vissza a világba, még integetett a néni az erkélyről.

Mentők

Múlt hétvégén találtam itthon egy borítékot. Az Országos Mentőszolgálat alapítványa küldte, így Karácsony közeledtével. Mivel eddig egyikünknek se volt hozzájuk túl sok köze, nagyjából kitaláltam, miről szólhat.

Itt tartunk, pedig az életünket köszönhetjük nekik nap mint nap. Ők nem kérdezik, hogy ugyan, tényleg annyira rosszul vagy, esetleg kicsit sokat ittál, nem vagy beszámítható és egy marha nagy maflást kapunk, amikor kiszállunk a mentőautóból, vagy amikor picit fáj, ha beadunk egy szurit..

Legfeljebb csak a bajszuk alatt morognak, ha valaki után ki kell takarítani az egész kocsit, miután bekoszolta, vagy telehányta.


Hogy nevettünk az öregen, aki a mentősofőrt alakította a szomszédokban és időnként a kávé mellé leküldött egy kis töményet. Pedig sokan közülük máshogy nem bírják az állandó nyomást.

Mindenki felkapja a fejét, amikor véletlenül egy mentőautó szenved el, vagy nagy ritkán okoz egy közlekedési balesetet, pedig mennyire eltörpülnek ezek ahhoz képest, amennyien utcán vannak ők.

És senki nem figyel oda rájuk, amikor házasságok, családok mennek tönkre, mert nem tudnak választani, vagynem jól választanak hívatás és hívatás között.

Ezek jártak a fejemben a napokban, és elhatároztam, hogy keresek egy képet a neten a régi, jó öreg Nizzákról, amik gyerekkoromban szolgáltak. Egy ilyen autó gyakran állt Kaposváron a Fekete István utcában.

Tegnap találtam ezt a képet, ma pedig láttam egy IGAZIT ÉLŐBEN a Rakparton. Talán éppen ezt...

1 kisbabáért

Imádkozom egy kisbabáért, aki nemrég született és életveszélyes állapotban van.