a 7

Arra gondoltam az előbb, írok pár sort arról, milyen itt nekünk, Magyaroknak, csak nem illett volna bele a 'most'-ba. Most viszont megteszem.
A kiállításnak idén Magyarország a kiemelt partner országa, ezt lehet, hogy már említettem. Van egy szegedi szervező cég, aki ezt összefogta, a standok vázszerkezetét felépítette, itt pedig gondoskodik arról, hogy este se unatkozzunk. Szerdáig minden este volt valami, ez idő alatt pedig születtek olyan ismeretségek, hogy ezek a felnőtt emberek már egyedül is feltalálják magukat. Általában 9re érünk ki, rengeteg ember nézi meg a standot, nagyon sokan érdeklődnek, mi maradunk általában a legtovább, mert a többi magyarnak tetszik a stand, jól érzik itt magukat, leülnek, beszélgetnek, 6-7 körül hazamegyünk, erőt merítünk valahonnan (még nem jöttem rá, honnan..) és megyünk vacsorázni. Az esték elég hosszúak, eddig háromszor jöttem el 11 körül úgy, hogy a két kollégám még maradt a társasággal. Ilyenkor szépen hazaviszem az autót, leteszem a ház előtt, a többire nem emlékszem. Első ilyen este kérdés volt, hogyan jöjjön be a szobába a főnök úgy, hogy ne ébresszen fel. Kitaláltam, hogy a cipőmmel támasztom ki az ajtót. Nem nyílik ki magától, de simán benyit, ha akar. Hát, ilyen az élet itt Plovdivban. Igazából minden nap meglepődök valamin. Eddig se éltem burokban, úgy érzem, de ha van burok-on kívüli világ, akkor a felsőszintű üzleti és politikai körök világa az. Komoly, hogy látom egy-egy villanásra, de abszolút kivülálló vagyok. Úgy érzem, Isten megtart.