Jó arcok

Szeretnék megosztani egy-két gondolatot ezekről az emberekről.

Ő Felső-zsolca plébánosa. Ő biztosította a szállást, vízvétel lehetőséget, péntekre egész jó kapcsolata alakult ki a csapattal.

Ő az ongai református lelkész. Keveset beszél, de nagyon jólelkű.

Marika, a lelkész asszony, mindíg aggódott, hogy kevés esz az ebéd, szeretett volna főzni, egyik
nap sikerült is neki.

Zolika: legkisebb fiuk, abszolút jó arc, ahogy a nálam 10 évvel fiatalabbak mondani szokták. Fotózott, idomította a kutyát (Bogi külön történet, a tetőről visszaguruló köveket elkapja a szájával, méteresket(!) ugrik a fára felakadt frizbiért), CS-zik (Counter Strike) és mindeközben lelkésznek készül, ha jól értettem.

Gyuszi bá' országos figura, a szó legnemesebb értelmében. Egyedül ebontott volna egy egész utcát, ha nem lettek volna ott a többiek. Belvárosi karitász vezető. Ő vezette a nagycsaládos csapatot.

Péter: csendes ember. Ez jut eszembe róla. De amikor mondott valamit, az nagyon értékes volt. Hiányolom magamból ezt a tulajdonságot. Ő vezette a másik autót.

Timike - mindenki így szólítja - az ócsanálosi polgármesteri hivatalban dolgozik, ő szervezi a szükségnek megfelelő adomány osztást a faluban és a magozott meggyből olyan lepényt sütött, hogy alig maradt hely az ebédnek szombaton.

Ő Márk. 11 éves korában kapta apukájától a traktort, amivel mi is dolgoztunk. Igaziból az övé. Ez nagyon komoly, nem?! Mikor apukája, a kertésznadrágos Laci (ld. albumban; 6. oldal lent, középen) elment, mert hívták, hogy leheljen lelket egy lerobbant bálázó gépbe, Márktól kaptunk engedélyt, hogy Lócival kezeljük a gépet.

Omshalanti Marika, akivel spontán találkoztunk csütörtök este és aki iskolákat épít az indiaai mélszegénységben. Respect!

A pillanatokat Kovács Lóránt fotózta

Omshálánti

Biztos, hogy nem így kell írni, de azt jelenti békesség.

Előző héten Borsod megyébn voltunk segíteni, ottani kis falvakat, ott élő embereket látogattunk meg.

Én ezekre az utakra mindíg azért indulok el, mert nagyon szeretem vezetni a karitászos buszt. Idén máshogy terveztük. Husztra készültünk, már vagy fél éve és 1 héttel indulás előtt derült ki, hogy nem tudunk menni. Felötlött a kis csapat fejében a gonolat, hogy mi lenne, ha határainkon belül segítenénk, hiszen akkora a szükség az árvíz miatt. Innentől a történet mennyországi. Csak oda kellett adni a ragaszkodásunkat - főleg az enyémet - saját elképzeléseikhez.

Ahhoz képest, hogy mekkora volt a meleg, ebből adódóan a fertőzésveszély, ill. a munkák súlya, abszolút kevés balesettel megúsztuk. Csatlakoztak hozzánk más nagycsaládok fiataljai, akiket Marika ismert, közülük sérült meg a egyik srác keze, ill. Lóci barátom lépett bele egy szögbe az utolsó napon.

Ide kötődik életem egyik legnagyobb élménye is: vezethette egy igazi traktort! Egy pirosat.

És nem is csak úgy vezettem, hanem dolgozhattam is vele. Lócival a szögbe lépés előtt falat bontottunk.

Számomra elgondolkodtató volt, hogy úgy adták oda a gépet, hogy ez az ottaniaknak a megélhetést szolgálja, nem játék, én meg csak egy pesti srác vagyok.

Isten fizesse meg!

A cím onnan jött, hogy miközben vizet forraltam utolsó reggel a rögtönzött tűzhelyünkön, egy nénivel beszélgettünk, aki Indiában iskolákat épít. Mivel mondtam, hogy én nem vágyom oda, mert kicsit közelebb szeretném megtalálni az utam, meg amiatt, mert nem voltam rugalmas, meg nem szerettem eléggé, kicsit összerúgtuk a port - igaz, csendben.

Ő mondta később, mikor már közeledtünk a "munkahely" felé, hogy béküljünk ki. Ekkor kérdeztem: hogy mondják Indiában?

A fénykép album -- facebookról (be kell lépni, asszem..)