Hétfő

Aludtam 4 órát, mint a villám, felkeltem 3 körül, reggeliztem. A pirkadat már az autópályán ért minket. A kakas kukorékolást nem hallottam a menetszéltől. Utánfutóval vittük a cuccunkat, ez azért érdekes, mert vámköteles áruról van szó. A nap sok tapasztalata, élménye származik ebből. Két határon kellett átkelnünk, a Magyar-Szerb, ill. a Szerb-Macedón határon. Volt szállítólevelünk, a magyar vámosok ez alapján állították ki a papírokat. Mivel egyikünknek sem volt fogalma, hogy kell ezt csinálni, Röszkénél lazán beálltunk a kamion terminálba. A főnököm 100 kilós, kajakozik, de megszólalt, hogy "engedjetek, én kicsi vagyok" és beálltunk két akkora kamion közé, hogy na. Mentem az épületbe sorbaállni a papírért. Őszintén, ettől féltem a legjobban, egy halom kamionos, ahogy elképzeled. De nem. Normálisak, tényleg. Hallod a történeteket, kivárják a sorukat. Mindegyik végigmért, látták, hogy szállítmányozásban hatalmas rutinom van. Bármelyik elém állhatott volna, de nem tették. Mikor végeztünk és mindenki szép sorban ment a kocsijához, még intettünk is egymásnak. Na az, amikor egy szakállas piedóne a panel második emeletéről leinteget neked, az libabőröztető érzés. Két órával azelőtt látott először. Nem részletezem, a macedón határon a vám parancsnok intézte a papírunkat, mert valami nem úgy volt, ahogy általában kéne és egy kollégájával németangolkézzellábbal beszéltük meg, hogy s mint mehetünk tovább kis karavánunkkal. Hatra értünk Skopjéba, nekiálltunk a standnak, 10re végeztünk is. Ja, a csarnok 8kor zárt volna. Valahonnan ismerős..
Fél tizenkettőkor vacsoráztunk, a fejem majdnem beleesett a tányérba. Jó volt végre nyugovóra térni a szállodában, miután félálomban még az utánfutóval forgolódtunk mindketten, hogy biztos helyet keressünk neki.

Ami megmaradt, a mindenhol segítőkész vámosok és az, hogy éreztem az ima erejét konkrétan az adott pillanatokban.