Albánia harmadszor

Tegnap azt mondta valaki, minden rendben lesz, csak nehogy igazoltassanak útközben. Egy kicsit elkezdtem parázni az úttól. Hirtelen elgondolkoztam, mennyire könnyen mondtam igent az egyedül tervezett visszaútra, mindenkit én nyugtattam meg, hogy sima lesz, most pedig elkezdtem félni?!
Megálltam egy pillanatra, és az alapoktól felépítettem újra, miért is megyek, (bármi történjen is, végig Isten kezét fogjam), miért nem is félek igazából (Jézus mondta: ne félj! és ez már sokszor lendített át, volt, hogy kritukus helyzetekben). Folyamatosan alakulnak a földi velejárói, utánfutó, vámpapírok, szállás, egyebek. Szerettem volna ott lenni kedden a hittanon, kicsit feltöltődni, a Többiekkel lenni, és majdnem nem sikerült. A gépem tönkrement és vele eddigi munkáim, legutolsó határidős tervezésem. Gyakorlatilag elölről kellett kezdenem a majdnem kész munkát. Végül az utolsó utáni pillanatban mégis elindulhattam. Azt éltem meg, a Jóisten már most velem készül az útra, látja minden lépésem. Gyorsan mentem a ködben egész Érdig, ahol beállt minden sáv egy baleset miatt és elvesztettem az addig megnyert perceket. Kikristályosodott abban a pillanatban, mennyire Istentől függ minden. MINDEN.