Foci

Tegnap megint volt foci. Ötödszörre voltam, nem is nagyon volt kedvem elmenni, fáradt voltam, napok óta köhögök, de rászántam magam és nem bántam meg. Informatikus Zsolti barátommal mentünk, akivel egyébként két hete árokba csúsztunk. Szóval fociztam és nem ment jól. Első két alkalommal csak ténferegtem a pályán, harmadik alkalommal rúgtam egy gólt, múlt héten szétrúgták a combom meg a térdem labdával, tegnap a könyököm. Nem a gól a lényeg, mondogattam magamban, hanem, hogy jó csapatjátékos legyek. Érdekes olyan fiúkkal focizni, akik együtt nőttek fel és helyi amatőrbajnokságokon indulnak. De a lényeg, hogy befogadtak maguk közé, nem baj, hogy nem vedelek velük utána éjfélig, nem káromkodok, hiszek a család szentségében, meg ilyenek. Egyre inkább látom meg bennük, hogy jó srácok, mindíg megdícsérnek, ha véletlenül jó helyre passzolok és nem rúgom el a világba a labdát.

Pont ez az, ami eszembe jutott tegnap; miért van az, hogy csak egyféleképpen lehet jól elrúgni a labdát, és másik száz módja van annak, hogy kiröhögtessed magad? Pont olyan, mint az életben: Jézus mutat neked egy jó utat és látod magad körül a száz másik lehetőséget, amiken elveszel. De jó ezeknek a fiúknak, hogy focizhatnak.