Én is köszönöm, kedves Bádogos Mama!

Nagyon rég nem írtam ide. Túl fáradt vagyok ahhoz , hogy másról írjak, és ahhoz is, hogy erről meg ne írjak. Az imént megkönnyeztem egy nénit, akit nem is ismertem. Meghalt és az unokája írt róla. Vigyázott a dédunokákra és ezért én is hálás vagyok neki! Bár hülyén hangzik, de mégis. Pedig nem ismertem. Nórit és Csabit viszont igen. És ha ők sok meghitt estét köszönhetnek a kedves Bádogos Mamának, akkor az jó. Mert meghitt esték (is) kellenek ahhoz, hogy egy pár így legyen - hárman Jézussal. (Tudom, sokadszorra írok olyanról, amiről elvileg nem is tudhatom, milyen. Nem tudom, hanem inkább látom.) Szóval elment.
Unokatestvéremék nagypapája is átköltözött. Régóta szenvedett már. Napok óta készültem, hogy mit mondjak Nagynénémnek, meg a gyerekeknek, hogyha telefonon beszélünk. Nehogy valami hülyeséget mondjak. Nehogy fájdalmukban félreértsék azt, amit igazából nem lehet: a halál után az örök élet vár. Hinnem kell, hogy nem szűnt meg, csak kicsit más jellegű a jelenléte. Ha hiszek. És hamar a korlátaimba ütközöm. A fájdalom, a hiány hideg vaskorlátjába. Olykor csak kicsit pislákol a fény. Alig látok előre, inkább csak érzem, hogy Valaki vezet. Ő megígérte az örök életet.
Ma a vacsoraasztalnál beszélgettünk ketten. Mondtam, barátaink blogján felelevenedett a hétvégi találkozásunk velük. Néztem a képen Öcsémet és valahogy megdőlni látszik a régi törvény, miszerint az idő minden sebet... Hááát..
Érzed már, hogy ez a bejegyzés is rólam szól? Hogy hiszek-e eléggé? Talán így föl sem szabadna tennem a kérdést, de mégis. Mert érzek egy kapcsolatot, ami túlmutat az önvígasztaláson. Mert ő volt az, aki segített kinyitni a szúrágta, pókhálós ablaktáblákat a Mennyországra. Mert az első, amit kimondok, ha rá gondolok, hogy Istenem, Te biztosan tudod, mit miért csinálsz velünk. Hiszem!