A megbocsátásról

Pár éve láttam a hittankönyvemben egy fényképet II János Pál pápáról és a merénylőjéről, ahogy a börtöncellában ülnek és a pápa ráteszi a vállára a kezét begbocsátva ezzel a tettét. Tudtam, nagyon fontos ez, megbocsátani még az életben. Nem várni addig, amíg Jézus elé kerülve bármit megtennék, csak hogy nekem megbocsássanak, még akár azt is, hogy én BÁRMIÉRT meg tudjam tenni. Szóval, elindultunk péntek reggel Skopjéból Szófiába, esett az eső, nyomtuk, keveset beszélgettünk, mindkettőnk el volt foglalva csendes belső világával. Mikor elhaladtunk az egyik kamion mellett a párhuzamos sávon, egy csomó vizet locsolt a szélvédőre. Ott ültem ingben, fűtöttünk a kocsiban, de tudtam, hogy kint hideg van és valahogy eszembe jutott a kis Nemecsek Ernő, ahogy kétszer kellett szerencsétlennek megfürödnie a Füvész kertben. Tüdőgyulladást kapott. Mielőtt meghalt, a barátai meglátogatták és az anyukája forró csokoládéval kínálta őket. Az író hangsúlyozta, hogy ez nagyon nagy dolog volt abban az időben. Én csak később jöttem rá, hogy az Édesanya úgy bocsátott meg a sráoknak, hogy közben szinte biztos volt, a kisfiú meg fog halni. Megbocsátás. Bármiért. El is felejtettem ezt a történetet, de tegnap Káposztáson a felnőtt hittanunkon pont erről volt szó. Jézus, a megváltás, a (lelki) fájdalom és a Belé kapaszkodás. Meg még sok mindenről, nem részletezném, de előbbiek olyan pontok, amiken gondolkozni, amiket ÉLNI talán egy emberöltő is kevés.