Egy ember vámos dzsekiben

Az első az albán-macedón határ volt. Tudtam, hogyha kiengednek az albán oldalon, a tranzit (átutazó) papírokkal a köztes országokban már nem lehet gond. Az albán vámos simán átengedett, intett, hogy mehetek, el se' hittem. A macedónoknál viszont akadt egy kis gond. Bementem megcsináltatni a visszaútra a szükséges nyomtatványt. Ez viszonylag gyorsan ment, egy idősebb bácsi volt az irodában, sorban jöttek be a kamion sofőrök, akiken látszott, hogy nem rég ébredtek, beszélgettek, jó volt a hangulat, én is jól éreztem magam köztük. De kiderült, hogy felcserélt két adatot a papíromon és a vámos, aki velem foglalkozott, kiabálni kezdett macedónul, hogy gond van. Nem tudtam, mekkora a gond, kezdtem belegondolni, hogy ha nem is Albániában, de itt Macedóniában kell ahgynom az utánfutót, valamelyik fához kötve. Kiabált ez az ember, én csak néztem, hogy ebből mi lesz, mikor odajött egy derűs arcú, világos tekintetű ember, megkérdezte, mi a gond, elmagyarázta nekem, hogy értsem és győzködte a másikat, hogy hagyja a fenébe és engedjen el. A másik kötötte az ebet a karóhoz, amiből az lett, hogy áttelefonáltak az öreghez, a mérges vámos odajött velem, addigra az öreg kiállította helyesen a papírokat és már mehettem is. Amikor megköszöntem a rendes vámosnak a segítséget, láttam az arcán valamit, amit nem felejtek el. Nem földi mosoly volt.