Nyomorultnak lenni

Tegnap este visszamentem a nyaralóba, mert végre pontot szeretnék tenni a szeptember végére. Észrevettem, hogy hagytam néhány poharat, egy két kistányért, azokat elmosogattam gyorsan. Semmi gusztustalanra nem kell gondolni, a tányérokon pirítós morzsák voltak, a poharakból meg rég kiszáradt a barackos tea. Találtam egy fél zacskó tökmagot az asztalon, amit még két hete hagytam meg. Feküdtem a fotelban, néztem a tévét, vagy inkább csak bámultam, mert teljesen másfelé jártak a gondolataim. Hogy merre, arról majd később.. Amikor majdnem kiűrült a zacskó, a maradékot kiszórtam a hasamra, mert a luk kicsi volt ahhoz, hogy az ujjammal piszkáljam ki az utolsó darabokat. Kiszóródott egy halom pici mag és héj darab is a mackófölsőmre és hírtelen elkeseredtem, hogy nézek ki. Amikor kicsi voltam, szót fogadtam, és nem koszoltam össze a ruhámat. Vigyáztam minden holmimra. Most meg itt fekszek a tök hideg nappaliban, megy a tévé gyakorlatilag értelmetlenül, tiszta tökmag vagyok és félek a holnaptól. Igen, az utóbbi tesz inkább nyomorulttá, hiszen a piszkot egy pillanat alatt lesöpörtem az udvaron. Féltem, mert mostanában sokszor elég feszült itt bent a hangulat, ráadásul határidős feladataim voltak. Féltem a feszültségtől. Tudod, ez így elég könnyű azt mondani, ajánld fel. Azt tettem, de csak második nekifutásra, mikor már elvette minden erőmet az igazságtalanság, megalázó hozzámszólás. Ebben megtalálni Jézust? És IGEN! Ne mondd, hogy nem lehet, amíg meg nem próbáltad! Nekem annyira nehezen ment, de elhittem, hogy működhet. Azt viszont álmaimban sem gondoltam volna, hogy egyszer (sőt, elég hamar) még örülni is fogok neki. Elég meredek, nem? Két ember, akik nagyon közelállnak hozzám, Velük lettem egységben, pusztán azért, mert megosztottuk egymással, ki hogyan élte meg ezeket a beton kemény és hideg helyzeteket. Ennek az egységnek tudtam örülni. Ahogy az a pillanat az egységben volt szeretet.
Jézusra gondolni közben nem magasztos, hanem VALÓSÁG volt.

Örüljek, vagy szomorkodjak?

Rajtam múlik! Valami hasonló volt az idei nyári fokoláros ifi tábor jelmondata. Amiért ez most eszembe jutott, az, hogy vendégeink voltak a hétvégére. Csütörtök este találkoztam velük először (a szüleim már szerdán), és akkor nagyon örültem. Most, hogy eljött a vasárnap este, és közel a búcsúzás ideje, kicsit elszomorodtam, azonban már napközben igyekeztem élni a pillanatot, ahogy erre itt Káposztásmegyeren annyiszor meghívnak a közösségban. Élni a pillanatot annyi, mint kipipálni a szomorkodást, hiszen mindíg van minek örülni. Hát, ha ez ennyire egyszerű lenne. Rámtörtek emlékek gyerekkoromból, amikor egy hosszú hétvége után utaztunk haza Nagyszüleimtől és egy házifeladat, vagy vers még várt otthon. Simán lett volna rá időm, de mégsem álltam neki, inkább hazafelé búslakodtam mindíg. Ha ez így van ma is, hát semmit nem ért akkor az elmúlt majd' 20 év?? Biztosan ragadt rám valami a koszon kívül. Elhatároztam (!), hogy nem fogok búslakodni. Igen, mert magától még most se megy..

Tegnapi foci

Nagyon jó volt. Még sosem láttam teremfoci labdát, puha a külseje, de ezzel is simán pofán lehet rúgni valakit, mint ahogy meg is történt véletlenül (nem én voltam :) Érdekes, hogy mennyire kikristályosodott, hogy tényleg nem tudok focizni, de csodák csodája, a meccs utolsó gólját én rúghattam. Ez akár még véletlen is lehetne, de onnan tudom, hogy a Jóisten is szeret focizni, hogy a gól passzt a kollégám adta be, akivel volt egy két nehéz pillanatunk a hét elején. Egyébként simán berúghatta volna. Jó volt!

Ma lesz foci

Megyek este focizni. Hívtak a kollégák, mondtam, nem tudok valami jól, mondták, nem baj, ők se, de nagyon jó szokott lenni, meglátjuk.

újra Balázs

Az előbb olvastam Balázs blogján az éjszaka írt levelekről. Voltam már így egy párszor, a közösségi levelező listára is sokszor 11 után írok és előfordul, hogy másnap reggel azt érzem, legszívesebben kitörölném, ha tehetném. A németországi ösztöndíjra is éjjelente küldtem el az összes kapcsolódó levelet, magát a pályázatot és egyéb adatokat. Szinte leírható egy görbével a folyamat: az elején hihetetlen lelkes vagy, nagy lendületből leírod a dolgokat, az elküldés előtt egy kósza pillanatra megjelenik a gondolat, hogy mit fog szólni ehhez a világ, majd, ha már úgyis megírtad, el is küldöd. Kész vagy, alszol egyett, majd másnap reggel felerősödik a világ hangja. Érces hangon szólal meg a racionalitás. De az éjjeli levél vitézeknek a racionalitás ólomkatonái még a nyomukba se érhetnek. Sokszor úgy érzem, szükség van erre az éjszaka közepén lekörmölt, keskeny ösvényen elegyensúlyozgatott néhány gondolatra. Mert elhisszük, hogy van Valaki, aki a fülünkbe súgta ezeket.

A megbocsátásról

Pár éve láttam a hittankönyvemben egy fényképet II János Pál pápáról és a merénylőjéről, ahogy a börtöncellában ülnek és a pápa ráteszi a vállára a kezét begbocsátva ezzel a tettét. Tudtam, nagyon fontos ez, megbocsátani még az életben. Nem várni addig, amíg Jézus elé kerülve bármit megtennék, csak hogy nekem megbocsássanak, még akár azt is, hogy én BÁRMIÉRT meg tudjam tenni. Szóval, elindultunk péntek reggel Skopjéból Szófiába, esett az eső, nyomtuk, keveset beszélgettünk, mindkettőnk el volt foglalva csendes belső világával. Mikor elhaladtunk az egyik kamion mellett a párhuzamos sávon, egy csomó vizet locsolt a szélvédőre. Ott ültem ingben, fűtöttünk a kocsiban, de tudtam, hogy kint hideg van és valahogy eszembe jutott a kis Nemecsek Ernő, ahogy kétszer kellett szerencsétlennek megfürödnie a Füvész kertben. Tüdőgyulladást kapott. Mielőtt meghalt, a barátai meglátogatták és az anyukája forró csokoládéval kínálta őket. Az író hangsúlyozta, hogy ez nagyon nagy dolog volt abban az időben. Én csak később jöttem rá, hogy az Édesanya úgy bocsátott meg a sráoknak, hogy közben szinte biztos volt, a kisfiú meg fog halni. Megbocsátás. Bármiért. El is felejtettem ezt a történetet, de tegnap Káposztáson a felnőtt hittanunkon pont erről volt szó. Jézus, a megváltás, a (lelki) fájdalom és a Belé kapaszkodás. Meg még sok mindenről, nem részletezném, de előbbiek olyan pontok, amiken gondolkozni, amiket ÉLNI talán egy emberöltő is kevés.

Van Skopje felett egy nagy kereszt

Hallelujah! Múlt pénteken úgy szálltunk ki a kocsiból a szálloda előtt, hogy ennél a számnál kapcsolt ki a CD. Mondta a főnököm, hogy jó lesz holnap reggel erre indulni. Fáradtak voltunk, a sofiai kirándulás meg a stand bontása után nem volt gond az elalvással. Mivel szombaton reggel fél hatkor a recepción hadakoztam a számláért meg a hidegcsomag reggeliért, teljesen megfeletkeztem a zenéről. Pedig de szerettem! '93 körül volt sláger. Hetedikes voltam akkor. A srácokkal a rádiós kívánságműsorokból vettük fel a zenéket, és szanaszét hallgattuk ezeket a kazettákat. Különleges hangulata volt nekiindulni az utánfutóval, nézni, ahogy kergetőznek, átszaladnak előttünk a kutyák, ahogy lenéz ránk a minden nap megcsodált (tényleg, csodálni való!) nagy kereszt fénybe borulva.

Dr Alban - Sing Hallelujah

Sing Hallelujah!

A B C is like 1 2 3
The beat the rhythm the bass
Y'all come on
Happy people
come on
Jam with me
oh Lord
come on
come on

Happy people
singing people
party people
Happy people
jamming on the
party session
ohLord

Sing Hallelujah
sing it
Sing Hallelujah
sing it
yeah
SingHallelujah
singHallelujah
sing it
Sing Hallelujah
sing it

D E F is like 4 5 6
one more time I say
Y'allcome on
Party people
come on
Sing with me
oh Lord
come on
come on

The bubbling styles
is wicked and wild
oh Lord
Sing Hallelujah
sing it
Sing Hallelujah
sing it
yeahSingHallelujah
sing Hallelujah
sing it
Sing Hallelujah
sing it

Happy people
come on
Jam with me
oh Lord
Sing with me
come on
come on
come on

Happy people
singing people
party people
Happy people
jamming on the party session
ohLord

Happy people
come on
Happy people
come on
Party people
Jam with me
oh Lord

Szabó család

Volt egy műsor a rádióban, a Szabó család. Egyszer véletlenül hallgattam belőle néhány percet. Elég lehangoló volt az a néhány monoton hang. Hát az én Szabó családom, akikről ez a bejegyzés szól, egyáltalán nem ilyenek. Sőt!
Azért jutottak most eszembe, mert az ő kis nyaralójukban laktam eddig Fonyódligeten. Nem így terveztem, de csak nagyobb albérleteket, ill. egy leharcolt házat találtam augusztus végéig, ezért szinte megváltás volt a lehetőség, hogy odaköltözhetek. Zsuzsa néni, aki már háromszoros nagymama olyan, mintha a pót anyukám lenne. (Anyu tudja ezt, most szerintem inkább mosolyog, mintsem búslakodna ezen) Bármikor mehetek arrafelé, ha "véletlenül" Kaposváron járok, biztos, hogy van finom vacsora és ott is aludhatok. Persze Te is meg én is tudom, hogy nem a kaja a lényeg, de nem kezdhetsz el rögtön a szeretetről dörgedelmes szavakban beszélni már a küszöbön, a finom étel pedig magáért beszél. Na, mindíg elkanyarodok..
A fiuk, Lackó autóversenyző. Életem 8 évében meghatározó volt ez. A srác sokat motorozott a barátaival és mivel a nagyszüleim szomszédai voltak, a mi járdánkon is lazítottak, húzták a gázt, szedték a meggyet meg a szilvát. A mamám sokszor kiszólt az ablakon, hogy Lacikám, a gyerekek nem tudnak aludni ebéd után. A gyerekek meg nem szóltak ki, hogy nem is akarunk..
Laci sose szégyellte a nála sokkal fiatalabb kis takonypócokat és ha néztünk boci szemekkel, el is vitt egy körre. Akkoriban a Simson volt a menő és a sok egyforma közül az övé mégis kilógott a sorból: sárga matricából pengével kivágott CAMEL felirat volt az oldalán. Láttam, amikor csinálta. Párszor üldögéltem a garázsukban, amikor szerelt, és boldog voltam, amikor adhadtam egy csavarkulcsot, vagy krovát a kezébe, mikor szólt az aknából. Több olyan tavasz is volt, mikor éppen náluk voltam a versenyautó első beindításánál. Hát ilyenek.

Jól befűtöttek nekem

Tegnap a kisházban elindítottuk a fűtést. Óriási! Nem gondoltam, hogy lehet ennyire örülni annak, ha begyullad a konvektor. Átmentem, elkezdtem barátkozni a technikával, amiről azt lehet tudni, hogy józan paraszti ésszel simán bekapcsolja az ember. Nekem maradt a telefonos segítség. Ez alapján a háromból egyet sikerült is begyújtanom, a másik kettőbe a főbérlő Csaba bácsi sógora lehelt lelket, szó szerint, mert hideg volt. Szóval elindult.

Határon

Út közben arra gondoltam, leírom az egész út történetét, de aludtam egyet (kettőt) és rájöttem, hogy tök fölösleges. Az egész út kihívás volt, mert utánfutóval mentünk, és intézni kellett egy halom papírt, de ezt mind megúszhattuk volna, ha van Atakarne nyomtatványunk. De ami hazafelé volt a két határon, az talán beillik egy Találkozásnak.
A Macedón-Szerb határon leadtunk (elvettek) egy papírt, ami azt igazolta, hogy mindent kihoztunk az országból, amit előtte bevittünk. Vagyis nem kereskedtünk a cuccal. Örültünk, hogy ez megvan, amikor néhány száz méterre a szerbek kérték a macedón papírt. Mondtuk, hogy leadtuk nekik. Addig viszont itt nem engednek át, amíg nem adjuk oda nekik is. Mit adjak oda, ha nincs nálam? Tapasztalat, hogy onnantól nem beszélnek angolul, amikortól baj van. Visszasiettem a mecedón vámirodába (itt már ismertem a járást hétfő óta:) A hölgy nem beszélt se angolul, se németül, gyakorlatilag magyarul mondtam neki, hogy mit szeretnék. Szóval, az a papír, vagy egy példánya kellene, amit a kolléga elvett tőlünk. Ezt megértetni fél órába telt. Kinyitott két vastag dossziét, amiben csupa más formátumú doksi volt, a mi példányunkat pedig kézzel írták. Megláttam valahol az irodában heverni egy hasonlót, kézzel lábbal jeleztem, hogy olyasmit kéne keresni. A hölgy erre eltűnt, majd később visszajött egy újabb lefűzött paksamétával. A papírunk meg se lett, a hétfői eredeti alapján állította ki a szerbek példányát. Közben láttam a tévében a vásárról készült összeállítást. A szerb vámos volt a legnehezebb élményem aznap. Valamin felhúzta magát (azon, hogy felértem a kamionos terminál ablakát??) és nem adta vissza az útlevelemet. Majdnem ottfelejtettük. Kiderült, hogy visszafelé is kell spedíciót intéznünk. Olyan (civil) emberek sétáltak el a papírjainkkal, akikre egy ötforintost nem bíznék. Úgy kellett megkeresni őket utána. A 10 percből itt is egy óra lett.
Utolsó felvonás a Szerb-Magyar határ, ahol végigállva az autó sort, a vámos visszaküldött a kamionok mögé. Mondtuk, ne csinálja, látja, mekkora sor van? Beálltunk a sor mellé, de nem akartak beengedni. Elkezdtem beszélgetni egy görög sofőrrel németül, hogy végigálltuk a miénket, visszaküldtek, stb. Ha vissza kell mennünk, éjfélre sem végeztünk volna. Öt perc után intett, hogy mehetünk. Kapott egy fél zacskó ajándék perecet. Ezen az egészen meglepődtek a vámosok, meg a többi kamionos is. Különös érzések kerítik ilyenkor hatalmukba az embert..

kutya

Egyik dolog, hogy macedónul a kutyá azt jelenti: ház. A kutyát pedig úgy mondják: kúcsá. Ha minden igaz és megtalálom a jegyzetemet, még írók pár macedón szót, de ez a bejegyzés most nem erről szól, hanem a rengeteg szegény kóborkutyáról az utak mellett. Mikor jöttünk haza, láttunk egy táblát az M7-esen, ami a kutyákra figyelmeztet. Azt mondta a főnököm, ezt a táblát simán kitehetnék a szerb határon. Szerbia, Macedónia, Bulgária útjain nagyon sok van. Egyik reggel Skopjéban az utat elválasztó földsávot ugrotta át két kergetőző kutya, a határátkelőn ott ülnek a sorok között és várják, hogy valaki enni adjon nekik. A legaranyosabb egy kistermetű kutya volt, akivel egy benzinkúton ismerkedtem meg. Látod a szemében, hogy éhes meg hogy fázik. A keserűség ott van a tekintetében egy kutyának. Elgondolkozol ilyenkor.

Kedden a múlt hétről

Ha mondjuk szombaton írtam volna, biztos, hogy más lenne ez a bejegyzés. De egyrészt fontosabb volt más, mikor hazaértem, másrészt, ha mindíg csak írnék, akkor nem tudnának megtörténni azok a dolgok, amik végül is itt kötnek ki. (hú, de hülyén hangozhat ez a mondat, pedig az egyik leglényegesebb az eddigiek közül, úgy érzem.)

Úgy látszik..

..a kiállítás nem csak arról szól, hogy itt ülök a standon. Most igen, mert pont írok, de komolyan, többet ültem kocsiban a városban, mint itt a széken. Elmentem dél előtt a kocsinkért, pont a legnagyobb forgalomban. Izgalmas volt, nehezebb közlekedni, mint Bulgáriában, még szabálytalanabbak az emberek, észnél kell lenni, főleg, ha követsz valakit. Most látom, hogy mindjárt három óra és még nem ebédeltem. Utoljára reggel voltam éhes. Holnap átmegyünk Szófia mellé egy kis városba tárgyalni. Hosszú út, de nappal tesszük meg, állítólag szép lesz.
Sokszor gondolok az imákra, amik kísérnek. Nem írom külön fejezetbe, de talán fontos annyira, hogy ide kerüljön: megtapasztaltam, hogy egyedül marha gyenge vagyok, hamar elérek a határaimra, ébrenlét, nyelvtudás, tájékozódás, akár egészség. De ha elhiszem, akár egy töredékét annak, mire képes Isten az imákkal, megörülök, hogy jó kezekben vagyok. Ez talán a legnagyobb lépés, amit életemben meg kell tennem, hogy belássam, kell Valaki, aki erősebb nálam, aki jobban tudja a dolgokat nálam, de Vele együtt működik a dolog. Nem olvastam vissza, de lehet, hogy kicsit zavarosak a gondolatok, a fáradtság miatt. Elnézést. A lényeg benne a Jóisten és a szeretete, amit emberi szíven keresztül érzek most leginkább.

'szájem'

Így mondják itt a kiállítást. Ezt egy tök jó fej idősödő taxi sofőrtől tanultam egy órával ezelőtt. Az, hogy miért taxival jöttünk ma reggel, kicsit összetett, most nem részletezem. Huhh, ugorjunk vissza a tegnap estére. Hajnal egykor feladtam a harcot és úgy éreztem, jobb, ha visszamegyek a szállásra és nem folytatom a portyát az amúgy hamar összeszokott magyar delegációval (elhúzódott a vacsora és nem akartam belemenni egy ivós éjszakába. Egyébként kezdenek így elfogadni..). A főnököm adott pénzt taxira és innen lesz érdekes a történet. Gondolkoztunk, adjon-e egy ötszázast, vagy azt a 3 százast inkább, ami nála volt. Mondom, elég a 300. Taxis gyerek, fiatal, angolul annyit beszéltünk, hogy én is szeretem a VW-t, meg hogy higgyem el, jobb lesz nekem másfele menni, mint ahol még eltályékozódtam volna. Lényeg, hogy nem indított órát, fogalmam se volt, hogy ha kevés lesz a pénz, élve szállok-e ki a kocsiból.. Most ez sima, de hajnal egykor?! Mondja: 500. Mondom, nem indítottál órát barátom - így magyarul - és amúgy is csak 300 van nálam. bla bla, oké, jó lesz. Az öreg ma reggel 220-at kért másfélszer annyi útért. Nem mondom a jelzőt, amivel a főnök illette az összeget, de lényeg, hogy elég kevés. kb. 4 euró.
Van még egy pár szó, amit beleírtam a telefonomba, később megosztom azokat is. Egyébként Bulgáriában valahogy nem adódott, de itt ilyenek az emberek.

Ma szerepeltem a macedón TV-ben

El tudod képzelni, hogy szól a barátunk, itt a TV, kéne valamit mondani a cégről, röviden, tömören. Az elsővel semmi gond, na de a második..
Leírtam egy papírra három összetett mondatot, vettem egy mély levegőt, mire észbekaptam, már a riporter előtt ültem és mondtam is. Érdekes volt mindenesetre.
Sokat tárgyalunk, kell az angol, de tudod, más az, amikor köhögsz, hümmögsz és kijavíthatod a hibát, meg más, amikor forog a kamera és úgy nyomod. Sokszor kérem az Istent, hogy ha itt jár Skopjéban, lessen meg és segítsen. Hihetetlen bizonyosság, hogy megteszi. Sőt: túlszárnyalja az elképzeléseimet és a felajánlásokból, igenekből határokat átívelő kegyelmeket fakaszt. Köszönöm, hálás vagyok, hálát adok!

T'ga za jug

Sorrow for South. A bor neve, amit este ittunk. Akikkel együtt állítunk ki itt Skopjéban, az igazgató és a fia, meghívtak vacsorázni egy tradícionális macedón étterembe. Komolyan, a macedón konyha nagyon finom! Állítólag a legfinomabb - és eközben nem a legdrágább - macedón bor. Elmesélték a történetét. A lényeg, hogy azt a keserűséget fejezi ki, hogy a macedón férfiaknak nyugatra kell menniük a megélhetésért, hátrahagyva a családjukat.
A sráccal sokat beszélgettünk napközben is, meg a vacsoránál is, szereti az autókat, a világítást, színkeverést, és közben laza, tök közvetlen. Jól együtt dolgoztunk már a stand állításánál is és azóta is, közös tárgyalásokon, ilyesmin.

Hétfő

Aludtam 4 órát, mint a villám, felkeltem 3 körül, reggeliztem. A pirkadat már az autópályán ért minket. A kakas kukorékolást nem hallottam a menetszéltől. Utánfutóval vittük a cuccunkat, ez azért érdekes, mert vámköteles áruról van szó. A nap sok tapasztalata, élménye származik ebből. Két határon kellett átkelnünk, a Magyar-Szerb, ill. a Szerb-Macedón határon. Volt szállítólevelünk, a magyar vámosok ez alapján állították ki a papírokat. Mivel egyikünknek sem volt fogalma, hogy kell ezt csinálni, Röszkénél lazán beálltunk a kamion terminálba. A főnököm 100 kilós, kajakozik, de megszólalt, hogy "engedjetek, én kicsi vagyok" és beálltunk két akkora kamion közé, hogy na. Mentem az épületbe sorbaállni a papírért. Őszintén, ettől féltem a legjobban, egy halom kamionos, ahogy elképzeled. De nem. Normálisak, tényleg. Hallod a történeteket, kivárják a sorukat. Mindegyik végigmért, látták, hogy szállítmányozásban hatalmas rutinom van. Bármelyik elém állhatott volna, de nem tették. Mikor végeztünk és mindenki szép sorban ment a kocsijához, még intettünk is egymásnak. Na az, amikor egy szakállas piedóne a panel második emeletéről leinteget neked, az libabőröztető érzés. Két órával azelőtt látott először. Nem részletezem, a macedón határon a vám parancsnok intézte a papírunkat, mert valami nem úgy volt, ahogy általában kéne és egy kollégájával németangolkézzellábbal beszéltük meg, hogy s mint mehetünk tovább kis karavánunkkal. Hatra értünk Skopjéba, nekiálltunk a standnak, 10re végeztünk is. Ja, a csarnok 8kor zárt volna. Valahonnan ismerős..
Fél tizenkettőkor vacsoráztunk, a fejem majdnem beleesett a tányérba. Jó volt végre nyugovóra térni a szállodában, miután félálomban még az utánfutóval forgolódtunk mindketten, hogy biztos helyet keressünk neki.

Ami megmaradt, a mindenhol segítőkész vámosok és az, hogy éreztem az ima erejét konkrétan az adott pillanatokban.

Biztosan vannak csodák

Biztosan vannak, mert velem ma történt!

Jaj, a sütemény

Láttatok már repülő süteményt? Nem a máktortára gondolok.. Még én se láttam, de hallottam róla, elmesélem. Jöttem a Könyves Kálmán körúton, előttem egy kocsi hirtelen elég nagyot fékezett, éppen hogy egy centire álltam meg mögötte. ilyenkor az ember autómatikusan hátra is néz. Hát látom, ahogy a bácsi mellett ülő néni a tenyerébe temeti az arcát. Úristen, csak nincs valami baj?? Kiszálltam, odamentem megkérdezni, mi baj? Hát velük semmi, csak előreborult a sütis tálca. Bocsánatot kértem. Nem tudtak haragudni, annyira meglepődtek. Következő lámpánál beadtak egy tollat meg egy kis papírcetlit a nyitott ablakon. Autómatikusan utánuk szóltam, hogy vigyázzatok magatokra itt a kocsik között, meg MELLÉNY! Ahogy szoktam, mert rossz nézni, ahogy csalinkáznak. Kiderült, hogy süket némák. Ez az én formám..

Biztosítós reklám

Előző előtti bejegyzésben említettem, hogy láttam egy reklámot, ami nem tetszett. Van egy abszolút debil (minimum teljesen nem odaillő, könnyed) zene, emberek dolgozós ruhában sziklát másznak, és jólfésült biztosító tanácsadók tartják a lábukat és mutatják a következő lépést. eddig is tudtam, hogy a biztosítók gyakran tévesztik össze magukat Istennel. Ő nem tudom, mit szól ehhez, de én nem örülök. És nem azért, ami tavaly nyáron történt. Nem! Júliusban fent voltunk a Gross Glockner valamelyik szomszédján Öcsémmel. (Órákon keresztül memorizáltam a nevét, hogy tudjak mit mondani a helikopternek, ha gáz van - ez nem vicc!) Talán Gross Venediger Kopf, de nem biztos. jav.: Fuscherlkarkopf - a szerk. Annyi, hogy 1000m szintemelkedés, ami önmagában nem sok egy napra, de úgy mállott a szikla, mint a homok. Nem mertem a déli oldalon visszamenni, ezért az északi falon ereszkedtünk, ahol mászni kellett. Érdekes, hogy nem hallottunk debil zenét, ellenben dörgést meg vihar hangját igen és egy biztosítási ügynök nem volt a közelben, viszont Isten igen! Kétszer álltunk meg imádkozni, amikor tényleg mindent rábíztam a Jóistenre, lévén más választásom nem volt. Útközben sokszor Laci mondta, vgy mutatta, hová tegyem a lábam, hová lépjek, mit fogjak. Hozzáteszem: térképen jelölt túrista út volt a déli oldali, mégis a körülmények miatt elég durva. Fönt meg ugye nem maradhattunk. Várt a vacsora: rántott szelet, sült krumpli. Istenem, de messze volt akkor a kaja, Isten viszont közel.
Ennyit a reklámokról.

Groove Coverage - 7 Years 50 Days

Seven years and fifty days
The time is passing by
Nothing in this world could be
As nice as you and I

Bridge:
And how could we break up like this
And how could we be wrong
So many years, so many days
And I still sing my song

Chorus:
Now I run to you
Like I always do
When I close my eyes
I think of you
Such a lonely girl
Such a lonely world
When I close my eyes
I dream

I'll return to you
Like I always do
When I close my eyes
I think of you
Such a lonely girl
Such a lonely world
When I close my eyes
I dream of you

Seven years and fifty days
Now just look at me
Another girl I used to be
So then what do you see

Bridge:
And how could we break up like this
And how could we be wrong
So many years, so many days
And I still sing my song

Chorus:
Now I run to you
Like I always do
When I close my eyes
I think of you
Such a lonely girl
Such a lonely world
When I close my eyes
I dream

I'll return to you
Like I always do
When I close my eyes
I think of you
Such a lonely girl
Such a lonely world
When I close my eyes
I dream of you

Vagy, vagy

Hülye cím, tudom, de vagy megírom, vagy elszorít ez az érzés. Le kellett ülnöm a gép elé, mert egyelőre nem tudom, hol a szálloda, ahol alszunk Skopjéban. Meg várok még egy visszaigazolást, mert elég rendhagyó volt a foglalás. Csütörtökön következő hétfőre, egy kiállítási időszakra és még azt sem mondhatom, hogy életem első foglalása, mert azt két hete mondtam, Plovdiv előtt. Na mindegy. Szóval bekapcsoltam a gépet. És ha már gép, akkor egy bejegyzés (nem ez..) aminek a gondolata tegnap született. Ahogy bootol, mondom, kapcsolok zenét, úgyis van egy rakás. Egy olyan könyvtárat nyitottam, amit eddig még soha, de ezerszer hallottam, ahogy Öcsém hallgatja, mikor napokat átéjszakázott az Archicaddel. Elindult a Groove Coverage - 7 Years 50 Days. Libabőrös lett a kezem és elkezdtem sírni mert azt akartam, hogy ő is itt legyen!!! Azt akartam, hogy megint szóljon, hogy ne énekeljek rá, mert úgy szereti hallgatni. Azt akartam, hogy itt üljön, mint az első reggel, amikor felébredtem a szobájában és a széke volt az első dolog, amit megláttam, amikor kinyitottam a szemem. Ami most megy ugyanebből a folderből: Walk On Water a Milk Inctől. Nem kertel az Isten, az biztos. Megint azt mondja, hogy merjek hinni a Mennyországban, de miért kell újra kezdenem, ha már egyszer a keddi felnőtt hittanon hittem és boldog voltam?? És még egy dolog lejött: ember vagyok és nem isten (így kisbetűvel, amiből a görögöknél volt egy rakás) sem angyal és örüljek, hogy ismerek valakit, aki majdnem az. Hanem ember vagyok. Ugyanolyan, mint a többiek sokan, akikért magának Istennek meg kellett halnia, hogy végre észhez kapjanak. Azóta eltelt két vastag évezred és még mindíg csak ébredezünk. Tisztító sírás. Olyan, mint amikor unokatesóm azt mondta, kikormulom a Simson kipufogóját, és húzott egy kövér gázt üresben. Ez igen. Vissza egyel: nem sok mondatára emlékszem Gárdonyinak az Egri csillagokból, de volt benne egy rész, amikor Gergő már ifjú vitéz korában elment Éváék házába és a lány nem volt otthon. Nem árulok el titkot, ha azt mondom, nem a haverokkal lógott. Akkor a gyerek lerogyott egy ágyra és álomba sírta magát. Éva szülei mondták valahogy, hogy hadd sírjon. Nekem is kell! sírok, és közben hiszem, hogy nincs messzebb, mint előtte bármikor.

There's no spoon

Vagyis nincs kanál. Ez a mondat ismerős lehet a Mátrix első részéből, mikor Neo az Orákulummal beszélget a valóságról. Volt egy bögrém, meg egy kiskanalam. Ezzel teáztam, kávéztam. Sőt, volt olyan is, hogy kólát ittam belőle úgy, hogy a kanál akkor is benne volt. Egyik nap reggel keresem a kiskanalat. Nem találom. Egész nap kerestem, mire délutánra kiderült, hogy egyik kollégám pont azt találta meg a szárítón. Elgondolkoztam, hogy meg tudnék-e válni ettől a kanáltól. Először úgy gondoltam, nem, hiszen ezt hoztam magammal Pestről, 5 évig ittam ezzel a teát/kólát. Azután rájöttem, hogy ha ragaszkodom hozzá, nem vagyok szabad. Az a baj, hogy ennél a kiskanálnál sokkal fontosabbakat is elveszítettem már, mégis Istennel szabadnak érzem magam. Nézegettem a többi kiskanalat a szárítón, barátkoztam velük és végül úgy éreztem, nem számít az a kiskanál, helyesebben mondva nem fogok ragaszkodni hozzá. Keresem, mi a legdrágább az életemben. A Jóisten után persze. Hülyén hangzik, hogy még nincs meg a második legfontosabb.. De az biztos, hogy nem a kiskanál, sőt nem a kocsi az.

Ma reggel

Mivel nem kellett reggel 8kor kezdenem, kicsit tovább aludtam. Mikor felébredtem, elkezdtem készülődni és rájöttem, nem tudok kitől elköszönni. Egyedül éreztem magam. Igen, van olyan, hogy Isten is csak a függöny mögül les ki, és nem áll senki melletted. Csak azért, hogy értékeld és örülj, ha mégis van ott valaki.

Imádságos alvás

Tegnap nem írtam, akkor történt, amikor hazaértem (a főnököm a ház előtt tett ki, pedig holt fáradt volt, mégis tett egy kerülőt emiatt) hogy elkezdtem mesélni a szüleimnek, és nem is éreztem magam álmosnak. Anyukám mondta, hogy aludjak, én meg pörögtem. Mikor mégis lefeküdtem, belegondoltam, hogy igazából meg kell hálálnom a Jóistennek, hogy nem aludtam el vezetés közben és bírtam az egész hetet. Ő ébren tartott, amikor kellett, én meg most alszok, amikor meg azt kell. Káposztásmegyeren sokszor szóba kerül az ima. Legjobb egész nap a Jóistennel lenni, de ugye van a reggeli meg az esti ima. Reggel még, este meg már alszik az ember. Most mégis úgy éreztem, az alvás lehet egy hálaadás mindenért.

Dobre vecser! ööö Jó estét!

Itthon vagyok, vagyis Fonyódon. Igazán nem is tudom, hogy ez tényleg 'itthon' -e. Majd idővel kialakul, igaz? Mert lehet lakáskulcsod egy csomó helyre, otthon igazán ott vagy, ahol otthon érzed magad. Nekem ehhez még egy két dolognak alakulni kell. Ma egyébként megkaptam a fűthető albérlet kulcsait. Ez nagy dolog.

Még egy dolog

Még mielőtt elfelejtem: vacsora közben az Istenről és a hitről beszélgettünk. Egyáltalán nem volt erőltetett, egyszerüen felmerült a téma. Isten nem gyenge, nagyon ott volt!

hajnali 1 helyi idő szerint

Próbálom összeszedni a gondolatokat, amik a nap folyamán összegyűltek. Ahogy sikerül. Ma megittam a négy és feledik sörömet itt Plovdivban a héten, úgyhogy ez abszolút rekord szerintem. Holnap (ma..) délben elkezdünk standot bontani, utána elindulunk haza. Remélem, hazaérünk, hihetetlen fáradtak leszünk. Ehhez nagyon kell a Jóisten segítsége, érzem. Ha olvasod, kérlek, mondj egy apró fohászt ezért!

Stan és Pan

Ma sokat gondolkoztam, hogy mit írjak címnek ide, nehogy megbántsam ezzel ezeket a remek fiúkat. Szóval, van két biztonságiőr srác a pavilonunkban. Rögtön az első nap kihúztuk náluk a gyufát, mikor vasárnap este még fél tízkor is csináltuk a standot. Azután a héten többször, amikor a magyarok jó része éppen nálunk érezte jól magát fél órával zárás után is. Én semmi mást nem tettem, mint hogy köszöntem nekik minden reggel, meg amikor elmentem mellettük ebédkor, vagy mosdóba menet. Ma a nap legnagyobb részében egyedül voltam a standon, mert a két főnököm a tolmácsunkkal gyárlátogatásra mentek. Egyszer csak jön az egyik srác, a köpcös, és kérdezi, hogy vagyok, mi a helyzet. Mondom, fáradtan. Egész eddig meg voltam győződve, hogy én vagyok a legfáradtabb a világon, de legalább is itt Plovdivban. Erre mondja, hogy hát igen, ők 12 órát nyomnak állva. És nincs este nagyon finom vacsora, amire lehet egész nap gondolni, ezt én teszem hozzá. Adtam neki a hűtőből egy kólát, meg még egyet a barátjának, aki a keskenyebb fejű, magasabb. Mivel sokat ittam, egy idő után elkezdett sürgető lenni az érzés, hogy most bizony menni kell. De hogyan, ha nincs senki. Egyik laptop kint, telefonok kint, csomó cucc kint. Arra jön a srác. Kérdezem tőle, nem sétálgatna kicsit itt a stand előtt, mert mindjárt bepisilek. Mindezt du. 2-kor. Elszaladtam, mire visszajöttem, ott könyökölt lazán a kis pultunkon. Engem meggyőzött, itt egy fogpiszkálót nem lehetett volna elvinni. És tudom, hogy nem a kóla miatt csinálta és ez a lényeg!

Csokis történet 2

Nem akartam rögtön a címben a címben lelőni a poént, de a következő áldozatok takarítónénik voltak. Ők járkálnak körbe napjában többször és ürítik ki a szemeteskosarakat. Az egyik különösen megfogott ma. Láttam, hogy jön, megragadtam egy kis mini csokit, odaadtam neki és hirtelen megdöbbentem, mert nem számítottam rá, mennyire megörül. Láttam, hogy felnéz, felderül az arca. Megköszönte. (eddig csupa jó szót tanulatam bolgárul) Pedig csak egy apró csoki volt.

Kedves gyerekek..

..ne fogadjatok el soha senki idegen bácsitól csokit, ha az a bácsi történetesen nem pont én vagyok és nem éppen Plovdivban jártok. Ma sok kis gyermek arcára csalt egy kis bátortalan mosolyt az a csoki, amit egyik reggel együtt vettünk a fiúkkal az itteni METROban. Hozzáteszem: az egyen céges ingünkben, zakónkban. Kicsit sem néztek furcsán a pénztárnál reggel nyolckor. Visszatérve a gyerekekhez, nem akartam hagyni, hogy magával ragadjon a vásári láz és azt nézzem, kitől számíthatunk nagy üzletre. Itt voltak ezek a gyerekek, az anyukák úgy húzták őket maguk után és mindenki boldog volt hirtelen egy mini Marstól, vagy Bountytól. Ez szuper, nem?

Néhány dolog így este..

Itt ülök az apartmanunk nappalijában (ne gondolj semmi extrára, de tényleg) elkértem még hazafelé a főnököm laptopját, hogy megpróbáljam szavakba önteni ennek a napnak a csodáit.

a 7

Arra gondoltam az előbb, írok pár sort arról, milyen itt nekünk, Magyaroknak, csak nem illett volna bele a 'most'-ba. Most viszont megteszem.
A kiállításnak idén Magyarország a kiemelt partner országa, ezt lehet, hogy már említettem. Van egy szegedi szervező cég, aki ezt összefogta, a standok vázszerkezetét felépítette, itt pedig gondoskodik arról, hogy este se unatkozzunk. Szerdáig minden este volt valami, ez idő alatt pedig születtek olyan ismeretségek, hogy ezek a felnőtt emberek már egyedül is feltalálják magukat. Általában 9re érünk ki, rengeteg ember nézi meg a standot, nagyon sokan érdeklődnek, mi maradunk általában a legtovább, mert a többi magyarnak tetszik a stand, jól érzik itt magukat, leülnek, beszélgetnek, 6-7 körül hazamegyünk, erőt merítünk valahonnan (még nem jöttem rá, honnan..) és megyünk vacsorázni. Az esték elég hosszúak, eddig háromszor jöttem el 11 körül úgy, hogy a két kollégám még maradt a társasággal. Ilyenkor szépen hazaviszem az autót, leteszem a ház előtt, a többire nem emlékszem. Első ilyen este kérdés volt, hogyan jöjjön be a szobába a főnök úgy, hogy ne ébresszen fel. Kitaláltam, hogy a cipőmmel támasztom ki az ajtót. Nem nyílik ki magától, de simán benyit, ha akar. Hát, ilyen az élet itt Plovdivban. Igazából minden nap meglepődök valamin. Eddig se éltem burokban, úgy érzem, de ha van burok-on kívüli világ, akkor a felsőszintű üzleti és politikai körök világa az. Komoly, hogy látom egy-egy villanásra, de abszolút kivülálló vagyok. Úgy érzem, Isten megtart.

Most ilyen

Nagyon jó, elkezded írni a bejegyzést és már rögtön az első szavakon gondolkozol. Hogy fogalmazd meg, mi a lényeg (nagy nevetés hallatszik hátulról, mert még azt hihetnéd, ez utóbbi engem nem nagyon szokott érdekelni, pedig szokott..) Szóval, elérkezett a péntek. Jóval túl a felén, és egyre közelebb a hazaút. Ez elvileg úgy lesz, hogy szombat délután elkezdünk összepakolni és utána rögtön indulunk. Rendes az Istentől, hogy ezt megelőzte az idefelé vezető út, úgy látszik Ő is a fokozatosság híve. Most (itteni idő szerint 10:46, ha már a pillanat) egyébként egyedül vagyok a standunkon, a főnököm meg a tolmácsunk tárgyalni mentek.