Lalika

Nagyon sok minden történt előző hétvégén, a vasárnap életem eddigi egyik legnehezebb napja volt életem eddigi (mondhatom) legnagyobb bizonyosságával affelől, hogy ha hittel kérem/kérjük a Jóistent, csodálatosan van jelen köztünk. Így indult a hét, hétfőn találkoztam apukámmal, aki egy konferencián volt a Balatonnál, kedden itthon voltam a hittanos megbeszélésen, szóval tele voltam élménnyel és örömmel! Szerdán kimentem a Fonyódligeti strandra, mintha éreztem volna, hogy az utolsó szép derült égboltot láthatom. Leültem a parton a kőre, néztem a kiskacsákat, a Napot, ahogy egyre alább ereszkedik, a vizet, ahogy fellélegzik így szezon után. Nem messze tőlem egy padon ült három idős ember. Egyikük unokája pedig föl le szaladgált a füvön. Ő volt Lalika. Onnan tudom, hogy hajókürtöket megszégyenítő hangerővel és ércességgel kérdezte a nagymamája, hogy Lalikaaa, nem fááázol?? Mondta, hogy nem. Azután talált egy botot hosszú hínárral a végén, azzal kezdett pecázni. Elszaladt mellettem, nevettett. Néztem a kissrácot, gondoltam magamban, bezzeg neked semmi gondod az életben, semmi nem nyomja a lelked. Ha van is kislány az iskolában, aki tetszik neked, és meghúzod a haját, ha nem úgy reagál, mondhatod, hogy bocs' véletlen volt. Érdekes volt rájönnöm, hogy én is voltam ekkora, és Lalika is lessz akkora, mint én, sőt, talán még nagyobb is. Akkoriban az én kicsi világomban is úgy éreztem, átlátom a világot, legalább is azt a részét, ami érdekes volt belőle. Rájöttem, hogy hinnem kell a Gondviselésben, meg kell tennem a saját lépéseimet, Istenre bíznom ezeket és kinyitni a szívem, hogy mire is lesz jó ez az egész. Lalika sokat segített nekem ott a parton. Isten áldja meg érte!