A jókedvről

Vacsoráztunk, a híradó után még ment a tévé, pont egy kutyaeledel reklám: 'a kutyák egészsége és jókedve a pocakban kezdődik.' Mondom, hogy az enyém is ott kezdődik. De én nem vagyok kutya. Pedig de szerettem volna az lenni. Emlékszem, mikor gyerek koromban a papáméknál voltunk hétvégén és vasárnap délután indulni kellett haza. Nekem még nem volt készen minden leckém, lehet, hogy egy verset is meg kellett még tanulni, meg a dolgozatra is készülni. Na, olyankor irígykedve néztem Morzsit, hogy ő itt maradhat egész héten, csak szaladgál, meg alszik. Néhány éve ütötte meg a fülem az a gondolat, hogy Isten azzal emelte ki az embert az állatvilágból, hogy szabad akaratot adott neki. Elcsodálkoztam, hogy ennyire szeret. Egy állat sose gondolkozik ilyesmin, ő csak él, szigorú törvények szerint, továbbadja az életet, azután meghal. Se neve, se emléke pl. egy bogárnak, vagy egy madárnak. Erre itt vagyok én, eldönthetem, hogy szeretem-e azt, aki teremtett engem, aki szeret. Választhatok, hogy követem-e a törvényeit. Igaz, hogy ha követem, rövidesen rájövök, hogy így érdemes élni, mert nem nagy dolgokról van itt szó, amire leesik az ember álla, hanem kicsi hétköznapi dolgokról, amikben pillanatról pillanatra ott van Isten. Dönthetek úgy, hogy nem követem, simán végig nézi, hogy leélem úgy az életem, hogy akár egy percet nem adtam neki belőle. De olyankor segíteni se nagyon tud. Hogy tudna, hiszen mindent megtett úgyis. A Fiát adta, Önmagát mutatta meg, ami mindenre válasz, amit egy életen át fel lehet tenni.
A jókedv, az öröm a pocakomban kezdődik, de azon túl odáig ér, ahol látom, hogy a Jóisten szeret. Akkor is, amikor a pocak esetleg nincs tele, mert akkor is van remény, hogy egyszer tele lesz.