Jó

Atiról és Gyuriról már írtam. Főiskolára jártunk együtt, azután pedig ők lettek a ralis barátaim. Sokszor találkozunk valamilyen formában, vagy egyiküknél, vagy versenyre együtt megyünk valahova az Országban. Erre a hétvégére Gyuri meghívta két csoporttársunkat hozzájuk, és szólt nekünk is, hogy csatlakozhatunk. Másik Ati és felesége miskolci, Csabi és felesége pedig Gyulán lakik, szóval igen ritkán adódik ilyen alkalom. Én konkrétan Csabit 5 éve nem láttam. Szombaton csatlakoztam hozzájuk. Egy szuper kirándulással kezdtük a napot, úgy nézte ki Gyuri az útvonalat, hogy pont ebédre érjünk vissza. Felértünk egy magasabb helyre, ahonnan egész jó kilátás nyílt a még magasabb csúcsokra (Pilisi viszonylatban) és a környékre. Érdekes volt, hogy mindenki megpihent, nem is voltunk annyira fáradtak, mégis kicsit maradni szerettünk volna. Volt egy hangulata ennek a kirándulásnak, az biztos! Mikor visszaértünk, Gyuri nővére megkérdezte, elvinném-e a karitászba a babaruhákat, amiket felajánl? Ilyenre nem szoktam nemet mondani. Mindíg az van, hogyan fejezzem ki egyszerre, hogy milyen jó, hogy eszébe jut a karitász, hogy ennek mennyire fog valaki örülni, hogy van remény, amíg ilyen emberek vannak és mindezt tömören. Csabiék is mondták, hogy vannak időről időre ruhák, cipők, amiket nem viselnek már. A parkettás történet jutott eszembe és javasoltam, hogy ott Gyulán keressenek megoldást, ki tudja, mi születik belőle. Meséltem unokatesómékról, akik a tágabb családból az évek alatt több, mint tíz zsák ruhát hoztak/küldtek Mosonmagyaróvárról azért, mert egyszer megérintette őket valami ebből.