A bizalomról

Az életemben ez most egy alapkő. Ez csak azután tudatosodott bennem, hogy meghibásodott a kocsim. Nem fiatal már, 20 éves. Borból sok, whiskeyből kevés, kocsinak éppen nekem való. Egy '89-es 'kettes' Golf. Lényeg, hogy se rendes alapjárat, se rendes gyújtás terhelésre. Most, hogy a fonyódi hazajárkálásra is kell már gondolnom, arra jutottam, hogy nem bízom benne eléggé. Aki ismer, az tudja, hogy előbb, vagy utóbb az emberi párhuzamra lyukadok ki. Szóval egy kocsit el lehet adni. (Nem merem hangosan mondani, mert meghallja és a végén még miskolcra se visz le a lelkigyakorlatra) Szóval, ha nem tetszik, meg lehet tőle szabadulni. Amúgy sem szabad tárgyakhoz túlságosan ragaszkodni, meg rajtam áll, ha valami nem tetszik, akkor változtassak rajta. De egyrészt szeretem ezt a kocsit, másrészt van egy jó szerelő, akihez hordom, harmadrészt - és ez a lényeg - normális emberi kapcsolatokban nem ez a megoldás. Egy hete szenvedtem a kocsival, mire rájöttem, hogy az emberi kapcsolataimra figyelmeztet ezzel Isten. Van olyan ember, akivel nem indultam egy fagyos reggelen, van olyan ember, akivel leálltam az autópályán, van olyan ember, akivel nem volt alapjáratom, és a többi. Én meg rögtön eladnám azt a kocsit, amivel megtettünk most már több, mint ötvenezer kilómétert, hóban, jégben, kánikulában, egyedül, társsal, magányosan, társaságban, völgybe le és hegyre fel. Mielőtt valaki kitalálná, hogy nem vagyok normális, maradjunk annyiban, hogy próbálom tárgyként kezelni az autót, de azért még szeretem.
Hálás vagyok a Jóistennek, hogy kis fáziskéséssel ráirányította a figyelmemet a lényegre. Ja, a lényeg: kb. egy éve fogalmaztam meg magamban, hogy bizalom = szeretet. Szóval, hogy arra irányította a figyelmem, hogyan szerethetek jobban. Emiatt van az, hogy nem lehet Istent kihagyni a képből. Egyedül, emberként hamar elvérzek. Csak Isten adhatja meg azt a többletet amivel neki merek vágni egy hosszú 'útnak'. És akire rábízhatjuk magunkat, akihez mindketten fordulhatunk, ha elfáradtunk, megsebesültünk.