Vannak emberek, akiknek...

...nehezebb, mint nekünk úgy általában. Korábban szárnyra kapott egy film a neten egy emberről, akinek nincsenek meg a végtagjai és arról beszél, hogy milyen szép az élet. Mutatják, ahogy egy színpadon fekve feláll mindenféle külső segítség nélkül. Az emberek, akik látják, minimum könnyeznek.
Tegnap kaptam levélben egy linket. Ez a video egy olyan emberről szól, akinek csak a kezei hiányoznak, viszont gitározik és autót vezet. Én mindkettőt szeretem, igaz, gitározni nem tudok. És eddig el sem tudtam képzelni, hogy lehetséges! Tony Melendezről van szó, aki tudja, hogy mi az ábra. Tudja, hogy Istennek köszönhet mindent, amit elért. Hisz és bízik benne. Számára sincs csak úgy mindez, mert - bár Isten mindenkit egyformán és "ingyen" szeret - minden egyes nap újra elhinni, hogy Ővele képes vagyok rá, nagyon nehéz. Én csak a kis lábujjamat dugom bele időnként abba a vízbe, amiben ő minden nap megfürdik, de az is nagyon nehéz sokszor. Mert először hideg a víz, aztán ahogy belemész, érzed, hogy körülvesz, ha nyelsz párat, már benned is van, és a tested hozzászokik.
Néhány éve nyáron Lellén voltunk. Az a hét majdnem végig szeles volt, a víz hullámzott, az emberek pedig széldzsekiben sétáltak a parton. Én bent voltam, már nem is tűnt hidegnek (csak arra kellett vigyázni, ne sodorjon el) az emberek pedig nem értették, mit csinál ez a hülye.