Új szemmel

Csütörtökön meghívtam egy hajléktalant inni. Az történt, hogy éppen szálltam be a kocsiba, mikor megláttam, hogy kukázik mellettem. Gondoltam, hogy szomjas lehet, mert én is az voltam. Nem jutott eszembe, amit annyiszor mondanak jó-keresztény körökben, hogy vegyünk valamit a boltban, bármit, csak pénzt ne adjunk. Emlékszem, amikor jó 10 évvel ezelőtt egy régi 200-ast (abban állítólag annyi ezüst volt, hogy 700 Ft volt az értéke és Deák volt a hátulján) adtam egy embernek a Nyugati aluljáróban, mert szimpatikus volt, és megígértettem vele, hogy nem alkoholt vesz. Most azt mondom, ezegyszer mindegy. Ebben a melegben essen jól neki valami! És örült és mosolygott ez az ember.
(tavasszal a kisbusszal álltam meg a Nádor utcában, mikor arra jött három bizalomgerjesztő figura és kértek pár forintot. Mondtam, nincs nálam, ami igaz is volt - szerintem meglátták a kocsit és elhitték - viszont szép napot kívántam. Megköszönte és Isten áldását kívánta. Ami miatt az egészet megjegyeztem, az volt, hogy mondta a bácsi: nem MIG29-esre gyűjtök...)
Többször volt olyan, hogy hihetetlen nyomorúságos sorsokat tükröző arcok derültek fel egy kósza pillanatra egy sportszelettől, vagy egy fél zacskó keksztől. Voltak, akik imádkoztak értem. Ez nagy kincs.
Szóval új szemmel; ezzel az elhatározással indultunk egyik reggel a fokoláros táborban Pécsen.