Előző héten Borsod megyébn voltunk segíteni, ottani kis falvakat, ott élő embereket látogattunk meg.
Én ezekre az utakra mindíg azért indulok el, mert nagyon szeretem vezetni a karitászos buszt. Idén máshogy terveztük. Husztra készültünk, már vagy fél éve és 1 héttel indulás előtt derült ki, hogy nem tudunk menni. Felötlött a kis csapat fejében a gonolat, hogy mi lenne, ha határainkon belül segítenénk, hiszen akkora a szükség az árvíz miatt. Innentől a történet mennyországi. Csak oda kellett adni a ragaszkodásunkat - főleg az enyémet - saját elképzeléseikhez.
Ahhoz képest, hogy mekkora volt a meleg, ebből adódóan a fertőzésveszély, ill. a munkák súlya, abszolút kevés balesettel megúsztuk. Csatlakoztak hozzánk más nagycsaládok fiataljai, akiket Marika ismert, közülük sérült meg a egyik srác keze, ill. Lóci barátom lépett bele egy szögbe az utolsó napon.
Ide kötődik életem egyik legnagyobb élménye is: vezethette egy igazi traktort! Egy pirosat. 
És nem is csak úgy vezettem, hanem dolgozhattam is vele. Lócival a szögbe lépés előtt falat bontottunk.
Számomra elgondolkodtató volt, hogy úgy adták oda a gépet, hogy ez az ottaniaknak a megélhetést szolgálja, nem játék, én meg csak egy pesti srác vagyok.
Isten fizesse meg!
A cím onnan jött, hogy miközben vizet forraltam utolsó reggel a rögtönzött tűzhelyünkön, egy nénivel beszélgettünk, aki Indiában iskolákat épít. Mivel mondtam, hogy én nem vágyom oda, mert kicsit közelebb szeretném megtalálni az utam, meg amiatt, mert nem voltam rugalmas, meg nem szerettem eléggé, kicsit összerúgtuk a port - igaz, csendben.
Ő mondta később, mikor már közeledtünk a "munkahely" felé, hogy béküljünk ki. Ekkor kérdeztem: hogy mondják Indiában?
A fénykép album -- facebookról (be kell lépni, asszem..)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése