Jakov, a kutya

... és Nagy Gergely, a zarándok. Ez jut eszembe, és igen, így jut eszembe, mert nem tudom máshogy mondani most. Még bőven Magyarországon ébredt valamelyik reggel, amikor egyszer véletlenül hallottam a Csütörtök reggeli napindítóban, most meg már "csak" angolul levelezik egy olyan címlistára, aminek a tagjai tán sosem találkoznak, csupán ő köt össze minket lélekben. Legszívesebben idemásolnám minden sorát ezeknek a bejelentkezős leveleknek, de úgy érzem, nem szeretné. Maradjon akkor hát meg mindebből a hit, a remény és legfőképp a szeretet :-)

Jakov pedig... ő egy kutya, akit Gergely akkor talált meg, mikor már szegény közel volt a kimúláshoz. Mármint a kutya. Rövid tanakodás után elvitte a zsákja tetején. Elfért, mivel kiskutya volt. Nem sokkal ezután egy család vízzel és pihenővel kínálta. Majd rövidesen kiderült, hogy ők hagytták ott a kiskutyát korábban. Olvasod, visszanézed a szavakat olykor, hogy jól érted-e és azt mondod - én legalábbis - hogy már csak ezért megérte.

De nem csak ezért.

Mert majd' derékig érő vízben indultak Ipolytölgyesről - valamiért.
Számtalan lépést tett meg - Valakiért.
És több, mint 1000km-t gyalogolt, leküzve a félelmeit is, a lábfájásról nem beszélve - Valakivel.

Mert ez a Valaki, mondjuk Isten, de, hogy őszinte legyek, nem tudom, ő hogy szólította; végig ott volt vele. Ez az egy nem kérdés számomra.
Biztosan felteszed a kérdést, miért írok róla, hiszen ez az ő útja volt. Igazából jogos.
Január 1-én elindult egy ennél jóval rövidebb útra, mely meghatározó volt számára és amelyre elvitte sokunk kérését, imáját egy borítékban. Onnantól én együtt zarándokolok vele (ha megengedi ezt most nekem...) Mikor beszélgettünk utána, annyira értettem minden szavát és a tekintetét, mellyel a szavak mögé engedett látni. Igazi öröm volt, mely egy igazi találkozásról szólt.
Várom, hogy mit mond majd, ha hazaér Međugorjéból.