Imre bácsiról

Dr. Harnos Imre a rokonom. Még sose találkoztam vele, kb. egy éve tudok róla. Akkor vette fel a kapcsolatot apukámmal. Ausztráliából kutatta a családot, ha jól tudom. Valamikor ősszel találkoztak is. Másik szál a történetben: láttam a nagyszobai asztalon egy könyvet, aminek a borítóján egy szamuráj kard van és 21 harcművész életútját mutatja be. Apu közben továbbküldte Imre bácsi levelét, amiben olvastam, hogy ő ismeri ezeket az embereket. Ekkor elolvastam három fejezetet a 21-ből. Kérdeztem aputól, valyon honnan ismerhet ennyi harcművészt? Ő mondja, hogy Imre bácsi is benne van, ő az egyik, akivel riport készült. Ő a Zen Bu Kan Kempo stílusalapítója. Elolvastam a róla szóló részt és meglepődtem, mennyire máshogy gondolkodik a harcművészetről, mint amit én eddig hittem róla. Mikor a riporter egy mondanivalóról, vagy hitvallásról kérdezett, ő mindíg egy kis történettel felelt. Így derült ki számomra, hogy a stílus mottója az, hogy 'Engedj, hogy győzhess!' Ilyeneket ír, hogy 'Az elesettet felsegítjük, az éhezőnek enni adunk' vagy 'Barátai és testvérei vagyunk minden embernek' vagy 'Nem úgy haladunk felfelé, hogy a másikra rálépünk és elnyomjuk'. Évekig próbálta tanítani a harcművészetet itthon, de a politika nem tűrte meg. Két története fogott meg, amit nem idéznék szó szerint, hogy ne sírjon a kiadó.
Egyszer bement az edzőterembe egy kemény srác és kérte, hogy mutassa meg neki a legkeményebb technikát. Imre bácsi megkérte, hogy akkor feküdjön a földre. Amikor a fiú azt hitte, hogy most ütés, vagy rugás jön, összerezzent és felkészült az ellencsapásra. Erre a mester felényújtotta a kezét és szó szerint felemelte. Azt mondta: ez a legkeményebb technikánk.
A másik egy fogyatékos fiúról szól, akit lehoztak a szülei edzésre. Megtetszett neki Imre bácsi gi-je (az edzőruha). Hogy mit jelentett Charles-nak a gi, azt nem lövöm le, de lényeg, hogy valami sokkal többet öltött magára azzal a gi-vel, mint ami a szem számára látható.
Erről az jutott eszembe, amikor két éve Húsvétkor a Szentségek vételére készültem. Akkor fehér ruhában álltunk az oltár előtt. Ezt a fehér ruhát lehet látni, le lehet fényképezni, de a lényeget, amit ezzel együtt magamra vettem aznap, más módon engedi meglátni a Jóisten.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy a Kempo-ban elég elmenni bevásárolni egy idős néninek és valaki rögtön fekete öves lesz, sőt! Amit mond az öv megszerzésének a feltételeiről, én valószínű ott helyben elterülnék a tatami-n. De ahogy a magam meghívására gondolok, ahogy a Jóisten egyik feladatot kéri tőlem a másik után, úgy érzem, sokkal több közös van bennünk Imre bácsival, mint a vezetéknév egyezése. Remélem, valamikor találkozhatunk!

Csikós állólámpás Mercijéről

Csikós Zsolt az egyik online autós magazin szerintem legjobb újságírója. Már azelőtt autózott saját (pénzéből vett) autóval, mielőtt megszerezte volna a jogsiját. Van két aranyos kisfia, akiket időnként lefotóz az autókkal együtt. Szóval egy halom veterán autó tulajdonosa. Egyik legutóbbi cikke késztetett írásra, ami a legféltettebb, legnemesebb (értsd: legtöbb pénzből és munkaórával restaurált) 'állólámpás' Mercedeséről szól. Lényeg, hogy annyit áldozott már erre a kocsira, hogy alig mer hozzányúlni. Minden munkát (lakatolás, fényezés, motor) az ország legjobb mesterei csináltak és amikor az üléseket kezdte kitisztítani, elindult egy okfejtés, ami az ő tollából hitelesebb. Én csak amiatt említem, mert ez indította el az enyémet.
Mikor megvettem a kocsimat, addig nem nyugodtam, amíg be nem szereltek egy sebváltózárat. Amikor tavaly tavasszal lefényezték, hónapokig csak hosszában mertem leparkolni, nehogy rányissák az ajtót. Volt hozzá egy garnitúra PORSCHE 'telefon' felnim egy németországi Bogár tunertől, amit pár hétig nem mertem felrakni rá, mert féltem, hogy autóstól viszik el.
Évekkel ezelőtt a gyerekkori barátommal beszélgettünk. Megkérdezte, hogy ha a feleségem megkérne, hogy adjuk el a Golfot, mert hűtőszekrényt kell venni, mit válaszolnék? Akkor gondolkodás nélkül azt mondtam, persze, hogy eladnám, mert az a legfontosabb, hogy egymással hogy vagyunk, és nem lehetek boldog egyedül egy kocsiban. Most is így gondolom. Egy ponton túl nem lehet, hogy ennyire fontos legyen egy tárgy, akkor sem, ha az éppen a kocsim. Ezt nem Csikósra értem, ő teljesen rendben van, itt már rólam van szó.

Orsi unokatesómról, ill. a kutyájáról

Ma felhívott Írországban élő unokatesóm kutyája mobilon. Elmondom, hogy volt. Látom, hogy csörög a telefon, kiírja, hogy Orsi, felveszem, semmi hang. Visszahívom, semmi. Megint, akkor is. Egy kis idő múlva ír egy smst, hogy látta, hogy kerestem, de bent a boltban vásárolt, míg a telefonja a kocsiban maradt. Felhívtam, hogy ne hülyéskedjen már, mire visszanézte a tárcsázott számokat és látta, hogy a kutya tényleg felhívott a kocsiban, míg ő bent volt. Ilyet..
A legjobb, hogy a történet hihetetlen, a másik, hogy legalább beszéltünk. Tudtam, hogy a kutyáknak érzékeny a szaglásuk, de hogy azt is tudják, kivel lenne jó beszélni.. háát?!

Óriási volt, döbbenetes... a BMG gólyatábor utolsó estéjéről

Ez a hét elég mozgalmasra sikerült eddig. Tegnap a volt sulim gólyatáborában voltam. Ez volt a tizedik alkalom, hogy meglepetés emberként részt vettem az amúgy is izgalmas bátorságpróbájukon. Így hívják az akadályversenyt a 21. században. A lényeg mindíg az, hogy a csapatkapitányok be vannak avatva, a gyerekek pedig nem, ebből mindíg jó kis egymásra mosolygás, odasandítás és meglepetés szokott lenni. Idén úgy gondoltam, még a csopvezeket is megviccelem és kicsit változtattam az előzetes koncepción. Minden csapathoz csatlakoztam, elhangzott egy kulcsmondat (ami teljesen lényegtelen, hogy mi volt, hiszen a szituáció adta a körítést, itt szinte értelmetlen). Este inkognitóban ott aludtam. Ma volt elvileg a tábor zárása, de mivel reggel hatkor már úton voltam hazafelé, erről lemaradtam. M. Sándor tanár úr felhívott telefonon, kihangosított a mikrofon mellett és mikor köszöntem és elmondtam azt a bizonyos kulcsmondatot, annyira hangosan ordítottak, hogy torzított a hangosítás is, meg a mobil is. Óriási volt!

A 'véletlen' utakról

Tegnap munka után elindultam Gödre a barátomékhoz. Megláttam egyik kollégámat, aki a buszmegálló felé igyekezett. Ott félreálltam, megvártam és így együtt mehettünk Gödre. Mivel utolsó hetemet töltöm a cégnél, nem valószínű, hogy túl sokszor összefutunk, pedig régebben sokat dolgoztunk együtt. Jót beszélgettem vele, azt is elmeséltem, hogy tavasszal egy kolléganőt vittem haza Békásmegyerre, aki a nyugdíj előtti utolsó munkanapot töltötte bent és még a Megyeri hídon is azt kellett bizonygatnom neki, hogy tényleg Békásra megyek, mert nem hitte el. Élő Rózsafüzér szakaszbejárásra indultam, tényleg a küszöbig tudtam vinni kerülő nélkül. Döntsd el, vannak-e véletlenek.

A szolgálatról

Ma este ministráltam egy felnőtt testvéremmel együtt. Erre nyáron van nagyobb esély, amikor a gyerekek, akik évközben ellátják ezt a szolgálatot, szüleikkel nyaralnak. Szóval, nem először történt, de két kezemen meg tudnám számolni, hogy összesen hányszor voltam ilyen közel az oltárhoz. Szóval, a szolgálat. Úgy érzem, nem valami divatos szó manapság. Egy katonának pl. fegyveres őrséget jelent egy laktanyában. Egy rabszolgának keserűvé tette az egész életét. De itt most nem erről van szó. Ha egyszer felfedezted, hogy a Jóisten jelen van az életedben és ráadásul még szeret is, örömmel szolgálod. Nem csak úgy a levegőbe, hanem az emberekben meglátva Őt, feléjük lépve. Néha könnyű, és úgy érzed, te kapsz többet ezáltal, sokszor nehéz, és szinte akarnod kell, hogy sikerüljön. De fölajánlhatod és akkor minden a helyére kerül.

A bizalomról

Az életemben ez most egy alapkő. Ez csak azután tudatosodott bennem, hogy meghibásodott a kocsim. Nem fiatal már, 20 éves. Borból sok, whiskeyből kevés, kocsinak éppen nekem való. Egy '89-es 'kettes' Golf. Lényeg, hogy se rendes alapjárat, se rendes gyújtás terhelésre. Most, hogy a fonyódi hazajárkálásra is kell már gondolnom, arra jutottam, hogy nem bízom benne eléggé. Aki ismer, az tudja, hogy előbb, vagy utóbb az emberi párhuzamra lyukadok ki. Szóval egy kocsit el lehet adni. (Nem merem hangosan mondani, mert meghallja és a végén még miskolcra se visz le a lelkigyakorlatra) Szóval, ha nem tetszik, meg lehet tőle szabadulni. Amúgy sem szabad tárgyakhoz túlságosan ragaszkodni, meg rajtam áll, ha valami nem tetszik, akkor változtassak rajta. De egyrészt szeretem ezt a kocsit, másrészt van egy jó szerelő, akihez hordom, harmadrészt - és ez a lényeg - normális emberi kapcsolatokban nem ez a megoldás. Egy hete szenvedtem a kocsival, mire rájöttem, hogy az emberi kapcsolataimra figyelmeztet ezzel Isten. Van olyan ember, akivel nem indultam egy fagyos reggelen, van olyan ember, akivel leálltam az autópályán, van olyan ember, akivel nem volt alapjáratom, és a többi. Én meg rögtön eladnám azt a kocsit, amivel megtettünk most már több, mint ötvenezer kilómétert, hóban, jégben, kánikulában, egyedül, társsal, magányosan, társaságban, völgybe le és hegyre fel. Mielőtt valaki kitalálná, hogy nem vagyok normális, maradjunk annyiban, hogy próbálom tárgyként kezelni az autót, de azért még szeretem.
Hálás vagyok a Jóistennek, hogy kis fáziskéséssel ráirányította a figyelmemet a lényegre. Ja, a lényeg: kb. egy éve fogalmaztam meg magamban, hogy bizalom = szeretet. Szóval, hogy arra irányította a figyelmem, hogyan szerethetek jobban. Emiatt van az, hogy nem lehet Istent kihagyni a képből. Egyedül, emberként hamar elvérzek. Csak Isten adhatja meg azt a többletet amivel neki merek vágni egy hosszú 'útnak'. És akire rábízhatjuk magunkat, akihez mindketten fordulhatunk, ha elfáradtunk, megsebesültünk.

Az Ünnepről

Ma ünnepeltünk. Virággal, süteménnyel, de ami a legfontosabb, úgy éreztem, tényleg szeretettel! Emiatt késtem közösségünk lelkigyakorlatának utolsó előkészítő megbeszéléséről, de mikor megérkeztem, békében tettük helyére a dolgokat. Sok jó testvérünk fáradozik azért, hogy szép és tartalmas napokat tölthessünk majd együtt, Jézussal köztünk.
(23:46, csak a rend kedvéért :-) )

A bejegyzés időpontjáról

Rájöttem, hogy nem a valós időt írja ki a gép a bejegyzés alá. Most pl. 23:18 van és mindjárt ott lesz, mit mond ő. Ez azért érdekes, mert ha a főnököm meglátja, és azt hiszi, hogy délután egykor itt írkálok, ahhelyett, hogy dolgoznék, nagyon pipa lesz, pedig a cégnél le van tiltva ez az alkalmazás.

A blog sablonjáról

Amikor a fejedbe veszed, hogy belefogsz a blogod írásába, először végigmész egy néhány lépésből álló folyamaton, aminek része az is, hogy kiválaszthatod a hátteret. Nincs olyan nagyon sokféle alapból, dehát abból indulnak ki, hogy aki ilyent csinál, úgyis ért hozzá, olyat programoz magának, amilyet akar. Nekem ez kimaradt, tehát választottam egyet a meglévők közül. Elsősorban a színei miatt lett ez, ami, de azután továbbgondoltam egy kicsit.
Van rajta egy szám, aminek még nem jöttem rá az értelmére (ha Te igen, akkor légyszi' írjál és így legalább meglesz az első hozzászólás is :-) ) és egy csillag, ami más színben egyesekben egészen más gondolatokat ébreszthet, nekem mindenesetre egy cipőmárka logoja ugrott be. Nem mondom, melyik, mert az reklám lenne, de megnéztem a szótárban, ilyeneket írnak, hogy: [a] ellentétes, megfordított; [n] ellentét; [vi] társalog, beszélget
Az utóbbi már tök jó. Eszembe jutott, hogy a Szent Családot is egy csillag vezette Jézus születése előtt. Biztos, hogy az internetet is Isten teremtette és ha nincs is minden ínyére abból, amit lát, ha körülnéz, talán vezet ezzel a csillaggal; és lehet, hogy előbb, vagy utóbb meg is születik valami a betűkből.
(A címkék között Jézus neve automatikusan kisbetűvel jelent meg, mivel címke. a szerk.)

A Jóisten irgalmáról

Csak nemrég kezdtem el írni ezt a blogot, pár dolog járt az eszemben, mikről is szólnak majd a következő bejegyzések, de ma történt valami, ami meg kell, hogy előzze mindezeket.
Egy ismerősömet látogattam meg a kórházban, akinek súlyos műtétje volt. Nem alkalmas ez a felület, hogy megosszak minden részletet és egyáltalán nem is fontosak ezek. Inkább az, hogy vasárnap úgy köszöntünk el, hogy imádkozni fogok érte (nem egyedül, sokan éltük vele a napjainkat) ma pedig megkérdezte, hogy imádkoztam-e? Úgy mentem ma be hozzá, hogy nem volt biztos, hogy láthatom, hiszen nem vagyok a rokona. Bemehettem és láttam, hogy jól van. Ez a kérdés azt jelentette számomra, hogy megérintette őt az, hogy valóban rábízhatja magát Valakire, akire mi is szeretnénk napról napra, pillanatról pillanatra és Aki mindannyiunknál jobban tudja, mi jó nekünk. Sőt: mi a legjobb.
Tudom, hogy az elkövetkező napok kritikusak, éppen ezért próbálok alázatos maradni és hálálkodás helyett szívből hálát adni a Jóisten gondviselő szeretetéért!

Apa, kezdődik...

Elkezdem hát írni a saját blogomat. Úgy látszik, idővel felnőttem a feladathoz :-)
Régebben úgy gondoltam, hogy ez hülyeség, hiszen kit érdekelhetnek egy celeb, vagy mondjuk az én gondolataim?!
Szeptembertől nem Budapesten, hanem Fonyódon fogok dolgozni, ez egy kis változást jelent az eddigiekhez képest, másrészt az utóbbi időben olvastam néhány barátom blogját, amik tetszettek, ötletet adtak, illetve elindítottak további beszélgetéseket. Úgy gondoltam, én is belevágok, meglátjuk, mi lesz belőle. Talán így megoszthatok élményeket, pillanatokat, egy két olyan gondolatot, amire személyesen nem adódik lehetőség, hogyha találkozunk, már biztosan legyen miről beszélni :-)
Hiszen a legjobban megírt bejegyzés sem helyettesíthet egy beszélgetést.