Zolika

Mikor egy hete a lelkigyakorlat után átmentünk a karitászos csoporttal Ongára, onnan pedig a lelkész családdal Ócsanálosra, megint találkoztam Zolikával. Majdnem háromszor vagyok idősebb nála, mégis azonnal megértettük egymást, amikor kavicsot dobáltunk a háztetőre, majd néztük, hogyan kapja el Bogi, a kutyájuk. Igazából semmi világmegváltó dolgot nem csináltunk az ott töltött percek alatt, csak elvoltunk, beszélgettünk és ... vagy talán mégis. Mikor a lelkész kinyitotta a templomot, hogy megnézzük - az ongai református templom igazi műemlék - Zolika felment a karzatra és leült az orgonához. Apukája így mondta neki: megszólaltathatod az orgonát fiam, de nehogy a Szamárindulót játszad!

A gond csak az volt, hogy a kis scrác mást nem nagyon tud eljátszani. Lefelé jövet Zolika a karzaton lévő terítőn simította végig a kezét és azt mondta, ha nagy lesz, beíratkozik kántorképzőbe, majd ő is lelkész szeretne lenni.

Ócsanáloson Timike megint meggyes lepényt sütött. Megint megettem egy pár szeletet, csak szerencsére most nem ebéd előtt. Traktoros Laci pedig valahol kint volt a határban, ha igaz, éppen egy bálázó géppel. A háznak pedig, aminek a bontásában mi is részt vettünk Lócival, már hűlt helye. Csak az emléke. De az itteniek dolgos emberek. Nem temetkeznek az emlékeikbe, a vak kerítésfát támasztva. Ők tudják, hogy van ez. Az élet megy tovább.

Zolika, egy Istentiszteletre elmegyek majd Ongára és örülni fogok, ha lelkész leszel. Ha pedig nem, mert Isten más utat szánt neked, sebaj, felmegyünk és eljátsszuk a Szamárindulót. Ha Apukád is megengedi.