hajnali 1 helyi idő szerint

Próbálom összeszedni a gondolatokat, amik a nap folyamán összegyűltek. Ahogy sikerül. Ma megittam a négy és feledik sörömet itt Plovdivban a héten, úgyhogy ez abszolút rekord szerintem. Holnap (ma..) délben elkezdünk standot bontani, utána elindulunk haza. Remélem, hazaérünk, hihetetlen fáradtak leszünk. Ehhez nagyon kell a Jóisten segítsége, érzem. Ha olvasod, kérlek, mondj egy apró fohászt ezért!

Stan és Pan

Ma sokat gondolkoztam, hogy mit írjak címnek ide, nehogy megbántsam ezzel ezeket a remek fiúkat. Szóval, van két biztonságiőr srác a pavilonunkban. Rögtön az első nap kihúztuk náluk a gyufát, mikor vasárnap este még fél tízkor is csináltuk a standot. Azután a héten többször, amikor a magyarok jó része éppen nálunk érezte jól magát fél órával zárás után is. Én semmi mást nem tettem, mint hogy köszöntem nekik minden reggel, meg amikor elmentem mellettük ebédkor, vagy mosdóba menet. Ma a nap legnagyobb részében egyedül voltam a standon, mert a két főnököm a tolmácsunkkal gyárlátogatásra mentek. Egyszer csak jön az egyik srác, a köpcös, és kérdezi, hogy vagyok, mi a helyzet. Mondom, fáradtan. Egész eddig meg voltam győződve, hogy én vagyok a legfáradtabb a világon, de legalább is itt Plovdivban. Erre mondja, hogy hát igen, ők 12 órát nyomnak állva. És nincs este nagyon finom vacsora, amire lehet egész nap gondolni, ezt én teszem hozzá. Adtam neki a hűtőből egy kólát, meg még egyet a barátjának, aki a keskenyebb fejű, magasabb. Mivel sokat ittam, egy idő után elkezdett sürgető lenni az érzés, hogy most bizony menni kell. De hogyan, ha nincs senki. Egyik laptop kint, telefonok kint, csomó cucc kint. Arra jön a srác. Kérdezem tőle, nem sétálgatna kicsit itt a stand előtt, mert mindjárt bepisilek. Mindezt du. 2-kor. Elszaladtam, mire visszajöttem, ott könyökölt lazán a kis pultunkon. Engem meggyőzött, itt egy fogpiszkálót nem lehetett volna elvinni. És tudom, hogy nem a kóla miatt csinálta és ez a lényeg!

Csokis történet 2

Nem akartam rögtön a címben a címben lelőni a poént, de a következő áldozatok takarítónénik voltak. Ők járkálnak körbe napjában többször és ürítik ki a szemeteskosarakat. Az egyik különösen megfogott ma. Láttam, hogy jön, megragadtam egy kis mini csokit, odaadtam neki és hirtelen megdöbbentem, mert nem számítottam rá, mennyire megörül. Láttam, hogy felnéz, felderül az arca. Megköszönte. (eddig csupa jó szót tanulatam bolgárul) Pedig csak egy apró csoki volt.

Kedves gyerekek..

..ne fogadjatok el soha senki idegen bácsitól csokit, ha az a bácsi történetesen nem pont én vagyok és nem éppen Plovdivban jártok. Ma sok kis gyermek arcára csalt egy kis bátortalan mosolyt az a csoki, amit egyik reggel együtt vettünk a fiúkkal az itteni METROban. Hozzáteszem: az egyen céges ingünkben, zakónkban. Kicsit sem néztek furcsán a pénztárnál reggel nyolckor. Visszatérve a gyerekekhez, nem akartam hagyni, hogy magával ragadjon a vásári láz és azt nézzem, kitől számíthatunk nagy üzletre. Itt voltak ezek a gyerekek, az anyukák úgy húzták őket maguk után és mindenki boldog volt hirtelen egy mini Marstól, vagy Bountytól. Ez szuper, nem?

Néhány dolog így este..

Itt ülök az apartmanunk nappalijában (ne gondolj semmi extrára, de tényleg) elkértem még hazafelé a főnököm laptopját, hogy megpróbáljam szavakba önteni ennek a napnak a csodáit.

a 7

Arra gondoltam az előbb, írok pár sort arról, milyen itt nekünk, Magyaroknak, csak nem illett volna bele a 'most'-ba. Most viszont megteszem.
A kiállításnak idén Magyarország a kiemelt partner országa, ezt lehet, hogy már említettem. Van egy szegedi szervező cég, aki ezt összefogta, a standok vázszerkezetét felépítette, itt pedig gondoskodik arról, hogy este se unatkozzunk. Szerdáig minden este volt valami, ez idő alatt pedig születtek olyan ismeretségek, hogy ezek a felnőtt emberek már egyedül is feltalálják magukat. Általában 9re érünk ki, rengeteg ember nézi meg a standot, nagyon sokan érdeklődnek, mi maradunk általában a legtovább, mert a többi magyarnak tetszik a stand, jól érzik itt magukat, leülnek, beszélgetnek, 6-7 körül hazamegyünk, erőt merítünk valahonnan (még nem jöttem rá, honnan..) és megyünk vacsorázni. Az esték elég hosszúak, eddig háromszor jöttem el 11 körül úgy, hogy a két kollégám még maradt a társasággal. Ilyenkor szépen hazaviszem az autót, leteszem a ház előtt, a többire nem emlékszem. Első ilyen este kérdés volt, hogyan jöjjön be a szobába a főnök úgy, hogy ne ébresszen fel. Kitaláltam, hogy a cipőmmel támasztom ki az ajtót. Nem nyílik ki magától, de simán benyit, ha akar. Hát, ilyen az élet itt Plovdivban. Igazából minden nap meglepődök valamin. Eddig se éltem burokban, úgy érzem, de ha van burok-on kívüli világ, akkor a felsőszintű üzleti és politikai körök világa az. Komoly, hogy látom egy-egy villanásra, de abszolút kivülálló vagyok. Úgy érzem, Isten megtart.

Most ilyen

Nagyon jó, elkezded írni a bejegyzést és már rögtön az első szavakon gondolkozol. Hogy fogalmazd meg, mi a lényeg (nagy nevetés hallatszik hátulról, mert még azt hihetnéd, ez utóbbi engem nem nagyon szokott érdekelni, pedig szokott..) Szóval, elérkezett a péntek. Jóval túl a felén, és egyre közelebb a hazaút. Ez elvileg úgy lesz, hogy szombat délután elkezdünk összepakolni és utána rögtön indulunk. Rendes az Istentől, hogy ezt megelőzte az idefelé vezető út, úgy látszik Ő is a fokozatosság híve. Most (itteni idő szerint 10:46, ha már a pillanat) egyébként egyedül vagyok a standunkon, a főnököm meg a tolmácsunk tárgyalni mentek.