Adomány

Egy néninél voltam vasárnap délelőtt, aki ruhákat ajánlott fel a Karitásznak. Tudtam, hogy elhunyt a férje és azt is, hogy télikabát, meg zakók is lesznek, nem szabad hagyni, hogy összegyűrődjenek.

Egy feszélyezett negyedórás kanyarra készültem; még előtte fel is hívtam, hogy ne ijedjen meg attól, hogy esetleg idegen csönget. Nyitott ajtó várt, köszöntem és megláttam a kutyáját is. Egy veterán telt tacskó csoszogott a kövön komótosan. Kérdeztem, nem harap? "Áá, ez, még ugatni se szokott.."

Nézem az összekészített ruhákat, mindegyik behajtogatva papírtáskákba. Miközben megmutatta őket és láttam, szinte új mind, gyakorlatilag összehajtogatta őket mégegyszer.
Amikor a zakókat, öltönyöket rendezgettük másik vállfára, hogy szállítható legyen, láttam, ahogy készítgeti össze őket és nem bírtam megállni, hogy meg ne kérdezzem, nem fakad-e sírva az üres szekrény láttán?
Azt mondta, nem a ruhái tartják őt meg számára. Ő belül őrzi az emlékeket.

Mekkora nagy titok ez!! A néni tudja.. Tudja, mit jelent kapcsolatban maradni valakivel, aki már nem a másik szobában ül a fotelban, vagy betegen nyomja az ágyat, hanem nálunk bármelyikünknél friatalabban, ragyogó tekintettel néz ránk a Mennyországból, közbenjár minden lépésünkért. (Nem mennék bele a tisztítótűz teológiai mélységeibe, mert nem ismerem ezeket, én úgy látom, a halál után az örök élet vár ránk és a Mennyország időtlen, idő nélküli távlatából ez akár lehet a jelen pillanatban is)

Többször fordultam a lifttel, le a kocsihoz. Amikor végül elköszöntünk, lejöttem az utcára, vissza a világba, még integetett a néni az erkélyről.