ma délelőtt

Itthon voltam, elmaradt egy kirándulás, amit a fiúkkal terveztünk.
Regeli közben elkeseredtem, hogy a Bakony sajt se magyar, hanem cseh termék. Volt egy jó kis beszélgetés Nemcsák Károllyal, aki 2 hónapja igazgatja a József Attila Színházat. Én még a Szomszédok Ferijeként ismertem időszámításunk előttről, meg azt tudtam, hogy elég jól focizik. Tök jó volt hallani, mennyire nem ragadták el a riporter kissé provokatívkérdései, amelyek napjainkban már a kultúra, a színház világában is szokássá váltak. Egyik kérdésében ezt meg is jegyezte a riporter, meglepődött.

Törőcsik Mariról olvastam egy rövid beszélgetést az újságban, ill. hallgattam a Rádiókabarét is. Látom, mennyire tehetséges az új generáció, de egyszerűen elkeserítő, mennyire nyomatják ők is a házastársas poénokat. Néhány éve azt gondoltam, ezek a sárkány anyósos, kibírhatatlan feleséges, hűtlen férjes poénok kikopnak majd. Egyelőre nem úgy tűnik sajnos. Pedig a rádiót sokan hallgatják. Milyen jó lenne elmondani nekik, hogy jó lenne jó kapcsolatot ápolni az anyósoddal, ha másért nem (hiszen nem biztos, hogy azonnal szimpatikus is), hát azért, mert ő a gyereked nagymamája. És egy gyereknek fontosak a nagyszülők.

Beszélgettünk a Szüleimmel, szóba került Apukám sok évvel ezelőtti autóbalesete, ahol centiken múlt egyrészt a lába, másrészt az élete. Érdekes volt belegondolnom, hogy az, ami idelenn néhány centi, az maga a Végtelen. Mennyire jó, hogy ez így van!